Pézsa Tibor napjait még ma is a vívás tölti ki

Pézsa Tibor 1964-ben nyert egyéni olimpiai bajnoki címet Tokióban (teljesítményét 1970-ben, Ankarában világbajnoki aranyéremmel fejelte meg), ezt követően azonban huszonnyolc évet kellett várni az újabb magyar egyéni ötkarikás kardsikerre. Az 1988-as, szöuli csapatgyőzelem után Szabó Bence 1992- ben Barcelonában végzett az élen. Nemcsik Zsolt a 2004-es, athéni olimpián második helyet szerzett, ám a magyar kard hegemóniája - az elért nagy sikerek dacára - az évtizedek során szép lassan elhalványult.

Miért van ez így, s egyáltalán: törvényszerű-e a folyamat? Erről is beszélgettünk Pézsa Tiborral, aki immár évek óta szaktanácsadó a BSE kardvívószakosztályában. Visszamentünk egészen a kezdetekig.

- Szülővárosomban, Esztergomban a bencéseknél kezdtem a középiskolát - emlékezett. - Egy alkalommal Bajka Balázs osztálytársam vitt el az egyik vívóedzésére, s ott is ragadtam. Mindez elég későn, az érettségi előtt vagy másfél évvel történt, mégsem kergettek el. A "barátkozó" időszakot követően Bujnovszki István edző beajánlott a Budapesti Honvédba.

Pézsa Tibor pontosan tudja, hogy Bujnovszkinak köszönheti vívókarrierjét, hiszen rajta keresztül jutott el a máig is a világ legjobb edzőjének tartott Szűcs Jánoshoz, aki végtelen türelemmel vezette az igazán nagy eredményekig.

- Az 1960-as, római olimpián szereplő magyar kardcsapatból ugyan még "kifelejtettek", négy évvel később, Tokióban viszont már nem forgott veszélyben a csapattagságom. Egyéniben azonban csak Meszéna Miklós kiesését követően indulhattam. Tíz magyar kardvívó olimpiai egyéni győzelem után óriási felelősség volt rajtam, amit csak fokozott a tudat, hogy már az ellenfelek is nagyon unták a magyar kardhegemóniát. Az előmérkőzéseken nem vívtam valami jól, ám végül világnagyságok sorát legyőzve lettem olimpiai bajnok. A hat évvel később megszerzett világbajnoki elsőségemnek azonban legalább anynyira örültem: harmincöt évesen, talán életem legjobb formájában sikerült igazolnom, hogy az olimpiai elsőség nem egy kicsúszott eredmény volt.

Pézsa harmincnyolc évesen végleg visszavonult. Határozottan állítja: nyerhetett volna öt olimpiai és három vb-aranyat, ha úgy menedzselik, mint ahogyan azt nem tették. Mivel látta, hogy Szűcs János edzői tekintélyét a tanítványok elért sikerei adták, ezért ő maga is nagy lelkesedéssel látott munkához. Nébald György és Rudolf, Varga József, Kocsis Imre és a többiek évekkel később igazolták edzői kvalitásait.

- Nem kaptam teljhatalmat, hiába kértem beleszólási jogot az egyesületekben folyó munkába. Állóháborúba kényszerültem, és az első adandó alkalommal inkább félreálltam. A német vívósport fellegvárában, Tau berbischofsheimben dolgoztam 1985-től négy évig. Hiányérzet gyötört, annak ellenére, hogy ott valóban minden támogatást megkaptam. A kardvívás szellemiségét ugyanis egy német nehezen érti meg, a páston zajló agytorna, a kiugratások, a csapdák, az elterelések, egymás kiismerése nagyon összetett dolgok.

Az olimpiai bajnok arról is beszélt, hogy régen rengeteget lehetett tanulni a nagy elődöktől. Õ még sokszor vívhatott Gerevich, Kárpáti, Kovács Pál, Berczelly, Palócz és a többiek ellen. Akkoriban sértés volt taktikát oktatni - az edzők mindent rábíztak a versenyzőkre.

- Ma viszont a vívómesterek végigordibálják az asszókat - folytatta -, mintha kívülről le lehetne játszani az egyes meccseket. Az állandó bizonyítási kényszerben egyszerűen nincs idő a tanulásra. A találékonyság, a józan kockázatvállalás helyett a félsz, az örökös számolgatás, a biztonsági taktika került előtérbe.

Pézsa 1989-ben jött haza Németországból. Anyaegyesületében, a Budapesti Honvédban ismét próbálkozott, még elnökhelyettesnek is megválasztották. Az viszont máig sem derült ki, miért és mikor hívták vissza tisztségéből. Nyugdíjba ment, azóta több ideje jut kedvenc passziójára, a horgászatra, amire Kismaroson van lehetősége: a legjobban akkor örül, ha süllő akad a horogra. Másik nagy hobbija a sakk.

- Hazajövetelemet követően erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy felajánljam segítségemet a szövetségnek. Ám sem akkor, sem később nem méltattak válaszra. Az volt az elvem: aki akar valamit, majd megkeres. Egyetlen kivételként évekkel ezelőtt a BSE-ből meg is találtak, és azóta is szívesen veszik a tanácsaimat.

Itt érdemes megemlíteni Gulácsi Ferenc, korábbi kardvívóból lett edző nevét. Õ volt ugyanis az a bátor és merész szakember, aki nem tartotta hiúsági kérdésnek, hogy bevallja: valami nincs egészen rendben, valamit biztosan lehetne másként, jobban is csinálni. Ezért kereste meg Pézsa Tibort azzal, hogy segítsen neki.

- A BSE-ben egészséges, nyitott szellem uralkodik. A szakosztály vezetője, Polgár Pál nagyon örült az érkezésemnek, és rávett, hogy Gulácsi mellett a többi edzőkollégával is foglalkozzak. Tudom, nem könnyű a kritikát elfogadni, ennek ellenére is címzem azt a vívómesterképzést bonyolító TF felé: az onnan diplomával kikerülő szakemberek kilencvenkilenc százaléka nem ért a szakmához! Egykori esztergomi testnevelő tanárom, Bo romissza Gyula többet tudott a vívásról, mint a mai mesterek legtöbbje. A fejekben uralkodó nagyfokú rendezetlenség következtében, bizony, olykor kemény dolgokat kellett mondanom a kollégáknak. Viszont egyre inkább úgy tűnik, megérte, hiszen már vannak eredmények. Csaba Edina - Gulácsi tanítványa - az idei év első három nagy nemzetközi megméretésén kétszer is dobogóra állhatott, egy alkalommal pedig hatodikként végzett. Amennyiben sikerül kvalifikálnia magát a pekingi olimpiára, úgy ott érmes helyezést várok tőle.

Mi vár azonban a magyar kardvívásra? Pézsának erről is van véleménye.

- A szakágankénti szövetségi kapitányi rendszer bevezetése alapvetően jó dolog - csak az a baj, hogy elkésett vagy harminc évet! Az ugyanis réges-régen nyílt titok, hogy egy ember képtelen átlátni az összes fegyvernem történéseit. Aki csak a kardvívással foglalkozik, nyilvánvalóan többet tehet a legsikeresebb fegyvernem mai legjobbjaiért. A magyar kardvívás elvesztette sajátos karakterét, azt a precíz technikai tudást, ami annak idején olimpiai és világbajnoki címek sokaságát eredményezte. Az új kapitánynak, Nébald Györgynek nincs könnyű dolga.

Pézsa Tibor nem titkolja az életkorát: már a hetvenegyen is túljutott. A BSE-ben ennek ellenére szívesen dolgozik.

- Hétköznap reggelente legkésőbb nyolc órakor ott vagyok a Városmajorban, és a délelőtti edzést követően este fél hétre megint viszszamegyek. A fejlődés szemmel látható. Mára már a kezdőktől a felnőttekig legalább másfélszáz tagja van a csak kardozókat foglalkoztató vívószakosztálynak. Amennyiben az igazán nagy eredmények is megérkeznek, még nagyobb lesz itt a tolongás...