Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Ballagás légüres térben

Azon kaptam magam, hogy letörlök mindent a magnószalagról, a klisés mondatokat, a fantáziátlan jövőről elmakogott reményeket, az elvárásoknak megfelelni akaró, keserves kínnal kinyögött válaszokat, a szókincs híján az érthetetlenségig túlbonyolított eszmefuttatásokat. És ugyanezt tettem a digitális képekkel is.

Miért? Mi történt?

Ellátogattam egy ballagásra. Hosszú évek óta először. Itt, Hegyvidéken, az egyik középiskolába. Az intézménynek nem adok nevet, a szóban forgó gimnázium csak egy a sok közül, amelyik híven tükrözi a mai magyar közoktatás szellemét. Sokáig kerestem az egyetlen szót, amivel a legjobban tudnám megfogni a látottakat, hallottakat. Otthon ugrott be a kifejezés: lélektelenség.

És vettem egy nagy levegőt. Nem csak azért, hogy végleg kiszellőztessem az előadás színhelyévé választott tornaterem egyetlen, kertre néző ajtaját eltorlaszoló emberzátony árasztotta cigarettafüstöt. Hanem azért is, hogy a lehető leggyorsabban elfelejtsem azt a két órát, ami lerombolta bennem a nosztalgiát, az édes emlékeket, amelyek végigkísértek oly sok éven át. A ballagás az életjárás titokzatos küszöbe, melyet illik átlépni annak érdekében, hogy egész emberré váljunk. Az első áldozás, az érettségi, az első csók, fiúknak (régi időkben) a bevonulás, a diploma, az (első) esküvő, az első gyerek – tessék, ezeken az emlékeken érzékenyedjünk el egy kicsit, és az se legyen szégyen, ha a szem könnybe lábad néhány pillanatra. Megesik velem is, ha a magam ballagására gondolok. Vagy a három fiaméra. Igaz, ez utóbbiakat a földkerekség egy távoli pontján éltem át. De akkor is, ESEMÉNYEK voltak. És kellemes emlékekké csapódtak le a múlt szőnyegén.

Ballagás légüres térben
Képünk csak illusztráció

S azért, hogy ez így is maradjon, szeretném elfelejteni:
– hogy a mostani ballagás kapcsán meglátogatott gimnázium bejáratainál vörösödő fejekbe fojtott hisztériával torlódtak az úrvezetők, mivel a show azt kívánta, hogy a „gyerek” méterekre a kaputól, kocsiból libbenjen ki, mert ebben a mai világban ez így sikkes…
– Hogy a főbejáratnál egyetlen transzparens, plakát, papír cetli, szalag vagy bohókás graffiti sem jelezte, odabent történés van készülőben, s a kapualjban nem állt egyetlen búcsúztató alsós diák, aki eligazította volna a belépő szülőket, vendégeket…
– Hogy a tornaterem egyetlen díszlete a seszínű elválasztó függönyök voltak, amelyeket spárgával az átellenes bordásfalhoz kötöztek, szirom formában. Négy összetolt, szegényes étkezőasztal, abrosszal leterítve, alkotta a díszfórum színhelyét. A kedélyeket néhány vízért kiáltó cserepes virág volt hivatott emelni. A függönyökön egyetlen utalás sem volt látható a ballagásra, az évre, az iskolára…
– Hogy a lógó kék pulóvert viselő „műszaki” alkalmazott szokás szerint elfelejtette behangolni a mikrofont és a hangfalakat, a tornaterem kétharmadában egy szót sem lehetett érteni az elmondottakból. Az egyetlen működő hangszóró a kijárat keskeny folyosójára volt fordítva, s bömbölt, az ott állók dobhártyájának vesztére…
– Hogy a ballagók – fáj leírni – úgy vonultak be, mint zavarodott, suta csapat, ének nélkül, vállakra tett kezek nélkül, beszélgetve, viccelődve. Nem „vándoroltak” végig a falak mentén, a jelképes tarisznyával az oldalukon, hogy elmondják szüleiknek, testvéreiknek, barátaiknak, immáron elindulnának az élet számukra kijelölt útjain. Helyette leroskadtak a terem közepére kirakott, kopott, kincstári csőszékekre, maguk mellé ejtve a méregdrága, cellofánba bugyolált virágcsokraikat. Kevés kivétellel, figyelemre sem méltatták azokat, akik a kedvükért odafáradtak…
– Hogy fájt a lelkem a bevonuló tizennyolc évesek láttán, akiknek a külső megjelenés kapcsán egyetlen törődési pont a hajuk színe és hossza. Mintha a nyiszlettség, a beesett-mellűség, vagy éppen a túlsúlyosság, a szabad levegőt alig látott, vérszegény bőr lenne a trendi… A testnevelés órák csökkentése? A magyar sportélet általános lezüllése? Ugyan mit várhatunk egy olyan országban, amelynek még sportvagy ifjúsági minisztere sincs?…
– Hogy a beszédek papírról keserves kínnal felolvasott, személytelen, időtlen közhelyek halmazából álltak, elhangozhattak volna bárhol, bármikor, bármely esemény alkalmával. Különösen az igazgatói „búcsúztató” hangzott úgy, mintha évek óta ugyanazt a szöveget használnák. Semmi aktualitás, semmi utalás arra, hogy 2007-et írunk…
– Hogy a felkérés ellenére senki sem énekelte a Himnuszt és a Szózatot, a háttérben nyekergő gépzene temetői hangulatot árasztott a sematikusnál is fantáziátlanabb, unalmas rendezvény elején és végén… 
– Hogy nem volt egyetlen egyéni gondolat, hogy senki sem volt képes szabadulni az orvos-mérnök-jogászközgazdász-informatikus hivatások ötszögétől, amikor jövőbeni terveikről faggattam gyereket, szülőt. És fájó az is, hogy legtöbbjük Európa nyugati országaiban képzeli el életét…
– Hogy szemét, szemét, szemét maradt a tornateremből kivonuló családok után, eldobott papír zsebkendők, kiürült ásványvizes palackok, cukorkasztaniolok, a kerti bejárat előtt eltaposott csikkek, hátrahagyott virágok…
– Hogy négy nyisszantás egy ollóval, s a függönyök a helyükre hullottak. Négy alsós raktárba cipelte a székeket. Néhány perc, s ha a szemetet nem számítjuk, senki sem mondhatta el, hogy ezen a helyen fiatalok életében sorsfordulat történt…
– Hogy a kérelem ellenére néhány vastagnyakú az iskola kertjében parkolt, és elmenetelünkkor végigszántottak a kivonuló tömegben, szén-monoxidot okádva ezüst limuzinjaikból, párnás ujjaikkal türelmetlenül dobolva fejük felett, a kocsijaik tetején…
…amikor egyikük rám dudált,az iskola kerítésén belül, betelt a pohár.

Ez volt az a pillanat, amikor megnyomtam a magnóm törlőgombját…

S. D. Gy.