Vadasparki mesék

A nyitott tetős erdészeti dzsip rákanyarodott a terminálépület előtt felfestett betonszalagra. Kari és Vali megszeppenve nézegették a hatalmas utasszállítók libahasú törzseit, kockás ablakszemeit, csapott szárnyait. Üldögéltek, mint földre tottyant madarak, akik tollaikat szárítgatják az őszi napfényben.

A várócsarnok üvegtáblái mögül meghökkent tekintetek követték a különös járművet. A kormánykereket kezelő Gyula bá’ vállán Marci, a fakopács egyensúlyozott. Mellette kuporgott Apa, ölében Gagóval, a féllábú kiskeleppel. A két madárnak be nem állt a csőre. Kissé idegesek voltak az előttük álló repülőút gondolatára. Marci végül is úgy döntött, részt vesz az afrikai expedícióban.

Mögöttük ült összezsúfolódva Anya a testvérpárral, Lompossal, a komondorral és Tádéval, a szálkástacskóval. A dzsip hátulján régimódi utazóláda billegett, az utánfutón tornyosult a felszerelés, amely szükséges volt a túléléshez Afrika dzsungeljeiben és sivatagjaiban.

Gyula bá’ gyakorlott kézzel kormányozta a szerelvényt a betonpályák labirintusában. Maguk mögött hagyták a csillogó, léglökéses repülőgépeket. Éles kanyar után egy ritkán használt felszállópálya fejénél fékezett az öreg. Előttük második világháborús csapatszállító gép magasodott.

– Á, meglátogatjuk a helyi múzeumot is, mielőtt… – mondta volna Apa, de Gyula bá’ leintette.
– Ismerkedjetek meg LIkettővel, az elpusztíthatatlannal! E sok vihart átélt barátunk repíti Afrikába szerény expedíciónkat.

Apa nyitva felejtette a száját. Rémülten nézegette az ódon, propelleres motorokat, a szegecselt törzslemezeket. LI-kettő sértődötten dugta uborkaorrát az égbe. Ablakszemein megbántottan tükröződött a nap korongja.

– Ez a masina mindenhol le tud szállni – folytatta az erdész.
– Még soha senkit nem hagyott cserben. Mindig biztonságban ért földet. Amennyiben problémája volt, leszállás után adta be a kulcsot.

A dzsip utasai döbbent csendben ültek. Kiskelep és a harkály is befogták csőreiket. Csupán Lompost nem érdekelte a téma. Végre rátehette busa fejét Kari hátizsákjára. A kínos csendet Anya törte meg.

– Aranyos jószág! – kiáltott fel önfeledten.

Rosszul látták? LI-kettő mintha Anyára kacsintott volna… Gyula bá’, Marcival a vállán, kiugrott a kocsiból. Ruganyosan, felszabadultan. Mint aki rátalált az ifjúságára. Füstöt okádó, özönvíz előtti, oldalkocsis Norton motorkerékpár pöfögött melléjük. A látványra Apából kitört a nevetés. – Vallja be, Gyula bá’, kiürítették a Közlekedési Múzeumot…! A motort vezető férfi kezét nyújtva Apa elé pattant.

– Manó a nevem, én leszek a pilótájuk.

Kari és Vali elbűvölve nézegették a figurát. Mintha valamelyik képeskönyvükből lépett volna ki. Fejét bőrből készült pilótasapka fedte, kéttenyérnyi porszemüvegét a homlokára tolta. Fehér bajuszát úgy pederte, mint a repülés hőskorszakának aviatikusai. Bőr kezeslábast, bőrcsizmát és bőrkesztyűt viselt. Az oldalkocsiból fiatal fickó kászálódott ki.

– Karesz vagyok – jelentette ki hanyagul. – Gépész-távírász – tette hozzá. Farmert, kirándulódzsekit és visszájára fordított baseballsapkát viselt. Megrázta a kezében tartott szerszámosládát.
– Menet közben végzek motorjavításokat – közölte flegma arccal.

Az ikrekre mély benyomást keltett a páros. Leesett állal figyelték minden mozdulatukat. Nem úgy Apa és Anya. Vali elkapta a pillanatot, amikor a szülők te-jóég-mi-történik-itt tekintettel egymásra néztek. Manó észrevette a gólyát. Harsány hahotába fogott.

– Látom, nem bíznak bennünk!

Hoztak egy tartalék iránytűt… A felnőttek nevettek. Az ikrek igyekeztek kitalálni, mi lehetett a megjegyzésben annyira mulatságos. De sem ők, sem a nagyok nem sejtették ekkor, Manó akaratlanul is – a jövőbe látott!

– Pakolni, emberek! – szólított fel a lépcső tetejéről Gyula bá’.

Kemény órába tellett, mire minden LI-kettő fedélzetére került, s a járműveket visszavitték a megőrzőbe. Manó ellenőrizte a műszereket, Karesz csavarkulcsaival meghúzott minden csavarfejet. Egymás után beindult a két propeller, a kipufogókból géppisztolyszerű sorozatok hangzottak, zörögtek a törzset és a szárnyakat borító lemezek. A motorok járása egyenletessé vált, elmaradtak a pukkanások, az alumíniumlemezek is megnyugodtak. LI-kettő a felszállópálya elejére döcögött. Manó felpörgette a motorokat.
„Üzemmód rendben” – jelentette az irányítótoronynak. Az utasok – emberek, kutyák és madarak – bekötötték magukat az ülésekbe. A Vadasparki Afrika Expedíció készen állt a nagy útra. Manó „érezte” a gépet. LIkettő simán vált el a betontól, az ikrek észre sem vették, mire több száz méterrel a földfelszín fölött száguldottak. Ferihegy a repülőgép farka mögé pottyant. Elérték a repülési magasságot, a gép visszabillent, az alájuk úszó táj a térképre hasonlított, amelyen Gyula bá’ Mafl a mufl onék megmentését tervezte. A repülőgép valódi térképe a másodpilóta székében ücsörgő Karesz térdén volt szétterítve. A fiú ujjaival követte az útvonalat. Az alattuk elterülő tájban egyeztette a városokat, tavakat, folyókat, autósztrádákat, s így navigáltak. Ritkán pillantottak a két ülés közötti iránytűre. Athénig, Görögország fővárosáig semmi különös nem történt, hacsak az nem, hogy Marci, a harkály érdeklődését felkeltette a pilóták által hanyagolt mágneses tájoló.

A tetejére röppent, vaskos csőrével megkopogtatta az üvegét, és félretartott fejjel, megigézve nézte, amint a mágneses tű ide-oda fordul. Karesz ceruzájával a fejére koppintott.

– Nem mész onnét, szemtelen madár!

Marci méltatlankodó rikácsolással rebbent a helyére. Athénben üzemanyagot vettek, megebédeltek. Manó, hóna alatt a használt térképekkel, elszaladt a helyi sportrepülőtérre, hogy kicserélje azokat a Kairó felé vezető szakaszra. A többiek a terminálcsarnokban sétálgattak, kutyástól, madarastól. A várakozó utasok ámultak a társaságon, különösen Kiskelep, a gólya aratott sikert kopogó falábával.

Mindenki őt fényképezte, őt akarta simogatni. Senki sem vette észre, hogy Marci tollán-szárán eltűnt. Amikor az izzadt pilóta visszatért az új térképekkel, s a társaság felmászott LI-kettő lépcsőjén, a harkály a helyén ült, fejét a szárnyai közé húzva. Csendesen dúdolgatott magában. Ennek ekkor még senki sem tulajdonított jelentőséget. Az üzemanyaggal csurig töltött múzeumi darab baj nélkül emelte magát a levegőbe, és a tengerpart felé fordult. Nem telt el két perc, amikor a pilótafülkéből ordítás hallatszott. Kivágódott a kabinajtó, s a magából kikelt gépész-távírász Gyula bá’ előtt termett.

– Jöjjön, nézze, mit tett velünk a madara! – kiáltott. A család az ajtóhoz tülekedett.

Odabent Karesz a tájoló oldalát csapkodta.

– Összetörte az üveget! Kiszedte a mágneses tűt! Kiitta belőle az alkoholt! Most nincs kompaszunk a tenger felett. A légifolyosót sem találjuk…! Manó fütyörészve igazgatta a kormánykereket.
– Bizony, bizony, nem találjuk – mondta, és tovább fütyörészett.
– Hozzák ide a harkályt! Talán tudja, hová tette a mágneses tűt – rendelkezett a gépész-távírász.

Ám Marci a dúdoláson kívül nem volt képes semmire. Forgott vele a világ, a szárnyát sem bírta emelni. Amikor Apa a tájoló mellé helyezte, a kompasz rózsája eszeveszett forgásba kezdett.

– A mutatót is lenyelte! – kapott a fejéhez Karesz. A harkály hasából kiáramló mágneses hullámok pörgették a tájolót… Alattuk Kréta szigete úszott a semmibe. Egyiptomig csak tengert fognak látni. Hétszáz kilométer a víz felett! Néhány perc, és fogalmuk sem lesz, melyik irányban haladnak! Az eget sűrű felhők borítják, a napot sem látják…
– Most mit csinálunk? – kérdezte Karesz a pilótát.
– Hozd ide az új térképeket – válaszolta Manó két füttyentés között.

Néhány pillanattal később újabb ordítás verte fel a pilótafülkét. Most Manó ajkairól. A térképek nem a Kairó, hanem a Rio de Janeiro felé vezető utat mutatták! Valaki a klubban félreértette a pilótát…

– És most mi lesz? – kérdezte még egyszer a gépész, sápadt arccal. Manó megvonta a vállát.
– Semmi különös. Repülünk, amíg az üzemanyagunk ki nem fogy. Talán szerencsénk lesz, s földre találunk.
– S ha nem?
– Akkor úszva megyünk tovább.
– Az jót fog tenni nekem! – rikkantotta a részeg harkály.
– Hallgass! – legyintett a fejére Kari.
– A te hibád – kontrázott Vali.

Gyula bá’, aki eddig csendben figyelte a drámát, a homlokára csapott.
– Megvan!
– Mi van meg? – fordult feléje Apa, felhúzott szemöldökkel.
– A megoldás! Itt kuporog a karomban.

A többiek megrökönyödve méregették a félig szunyókáló Gagót.
– Egy gólyaaa…? – kérdezte hitetlenkedve Karesz. – Miben lehet a segítségünkre egy gólya?
– A navigálásban! – vágta rá diadalmasan az öreg erdész – Kétszer repült Egyiptomba, a saját feje után. A vándormadarak valami titokzatos tudomány révén képesek követni a költözési útvonalaikat. Gyula bá’ megpaskolta a madár tarkóját.
– Ébredj, Gagó! Szükségünk van rád. – Átváltott a brummogó hangra, az állatok nyelvére, amelyből csak az ikrek értettek valamit. A madár felélénkült. Az öreg, ölében a gólyával, kitessékelte Kareszt a másodpilóta üléséből.
– Jól figyeljen, Manó!
– Klep – szólt a madár csőrének csattanása.
– Balra – fordította Gyula bá’.
– Klep-klep.
– Jobbra!
– Klep-klep-klep.
– Tartsa az irányt. Érti, pilóta úr? Ha fölfelé tartja a csőrét, emelkedjen, ha lefelé, akkor sülylyedjen. Ennyi az egész. Tiszta?

Manó lerántotta fejéről a bőrsapkát és a porszemüveget. Nem volt többé szüksége kellékekre. Érezte, a matuzsálemi korú repülőgép jó kezekben van. Fütyörészve forgatta a kormányt, ahogyan a gólya utasította. Lelki szemeivel már látta maga előtt az egyiptomi piramisok csúcsait…

Somogyvári D. György