Keményen készül, és aranyat remél

A versenyszerű evezőssport mintegy két és fél ezer éves múltra tekint vissza. Athénban már időszámításunk előtt 480-tól rendszeresen bonyolítottak viadalokat, de abban az időben Hermionéban és a szicíliai Segestában is rendeztek versenyeket. A középkorban már hivatásosok küzdöttek egymással; a sportág klasszikus korszakát pedig 1715 környékétől számítják. A Temzén értékes jutalmakért ment a harc, 1829. június 10-én lezajlott a mai napig is hatalmas nemzetközi érdeklődés övezte, évenkénti Oxford–Cambridge összecsapások első felvonása is.

Az Európa-szerte rohamosan egyre népszerűbbé váló, látványos sportág elterjesztésében Magyarország is szerepet vállalt. Az úttörők között legelső helyen gróf Széchenyi Istvánt kell megemlíteni, aki 1827. május 16-án a bécsi Práterből Pozsonyig evezett, mindössze 3 óra 52 perc alatt. Több evezősklub megalakulását követően 1863. április 16-án rendezték meg Pozsonyban az első magyar evezősversenyt, hogy azután két évvel később a Margitsziget–Lánchíd közötti, egy mérföldes regatta már 30-40 ezer embert vonzzon a Duna-partra. 1893. március 12-én megalakult a Magyar Evezős Egyletek Országos Szövetsége, a következő esztendőben Szegeden pedig az első női evezősversenyre is sor került.

A fejlődés ettől kezdve még dinamikusabb lett. A magyar evezősválogatottak különösen a harmincas években brillíroztak: első Európa-bajnoki aranyérmünk az egypárevezős Szendey Béla nevéhez fűződik (Liege, 1930). Bár a harmincas években sorozatban nyertük az Európa-bajnokságokat, az 1936-os, berlini olimpián a kormányos nélküli kétevezősben induló Győry Károly, Mamusich Tibor egység lett a legjobb az akkoriban szerény eredménynek tartott negyedik hellyel.

Az 1948-as, londoni olimpia aztán meghozta a sportág első olimpiai érmét: a kormányos kétevezős (Zsitnik Béla, Szendey Antal, kormányos: Zimonyi Róbert) bronzérmet szerzett. Ezután azonban mindössze egy ezüstöt sikerült „kitermelnie” a magyar evezőssportnak: 1968-ban Mexikóvárosban a Melis Zoltán, Melis Antal, Csermely József, Sarlós György összetételű négyevezős egység másodikként haladt át a célvonalon. Azóta tart az „éremszünetünk”, aminek több oka is van. Miközben a sportág világszerte rendkívüli módon megerősödött, hazánkban az úri sportnak titulált evezést éppen csak megtűrték. Így a sportág fél évszázados agonizálást követően csak a kilencvenes években vehetett ismét egy mélyebb levegőt. Azóta viszont keményen küzdve sikerült két felnőttvilágbajnok párt (Pető Tibor–dr. Haller Ákos, illetve Varga Tamás–Hirling Zsolt) kinevelni.

Arról éppen a sportág megtűrtsége miatt kevesen tudtak, hogy az idősebbek, a versenyszerű evezéstől már visszavonultak közül számosan az elmúlt fél évszázadban is sok figyelmet érdemlő eredményt értek el a veteránok világ- és Európa-bajnokságának megfelelő rendezvényeken. Ezeken a vetélkedőkön már 1963-tól visszatérő résztvevő volt Melega Tibor, aki igazán 1997-től foglalkozik a veterán szakággal. Bár máig hivatalosan nincs ilyen tisztség, mégis hallgatólagosan minden érdekelt elfogadja őt a korosztály címzetes kapitányának.

– Természetesen mind a mai napig aktívan versenyzek – állítja a hetvenegyedik születésnapjához közeledő sportember, aki 1980 óta lakik az Istenhegyi úton. – Az én működésem a veteránválogatottaknál elsősorban szervezési feladatokból áll. Ezeket a sportembereket ugyanis jóval nehezebb összehozni, mint az aktív versenyzőket, hiszen itt többféle kötelezettséget kell egyeztetni. Sokan azt is mondják: én vagyok a veteránok „korbácsos” embere. 

Az eredmények mindenesetre figyelemre méltóak, hiszen a különböző korosztályos világversenyeken számos magyar győzelem is született. Honnan ez az evezés melletti elkötelezettség, mióta kötődik a sportághoz?
– Rövid labdarúgó- és birkózópróbálkozásokat követően jutottam el az evezéshez. A közgazdasági egyetem első két évében a kiemelt ösztöndíj megszerzése volt a fő célom, így igazából csak 1959- től edzettem és versenyeztem folyamatosan. Előbb a Vasas akkor még a Császár fürdőnél lévő csónakházában jelentkeztem, majd 1960-ban, immár a Vörös Meteorban kezdett komolyabbra fordulni a dolog. Persze én nem voltam igazi profi : két orvostanhallgatóval és egy mérnökjelölttel mi alkottuk az „értelmiségi négyes” nevű egységet, amelynek legnagyobb sikere a visegrádi Salamon-toronytól rajtoló, s az Északi összekötő vasúti hídig tartó, harmincnyolc kilométeres Dunakanyar-bajnokság megnyerése volt 1962-ben.

Amikor azután partnerei diplomát szereztek, ez a négyes szinte automatikusan szétesett…
– Elsősorban az orvosoknak lett túl sok dolguk, elváltak útjaink. Én a Római parton lévő Külker Evezős Klubba léptem át, ahol szerencsémre nem akartak mindenáron bajnokot nevelni belőlem. Egészen 1969-ig ott edzettem és versenyezgettem, majd az akkori NSZK-ba, egy kereskedelmi kirendeltségre mentem dolgozni.

Ezzel vége is lett a versenyszerű evezésnek?
– Erre többen is célozgattak, mondván: a kinti jólétben biztosan eleresztem majd magam, és kikerekedve jövök haza. Én egyoldalúan felajánlottam: amenynyiben nem tartom a hetvenöt kilós átlagsúlyomat, az egész társaságot megvendégelem. A vacsora azonban elmaradt, mivel négy év elteltével dekára ugyanazzal a súllyal érkeztem haza.

Ezek szerint odakinn is rendszeresen evezett?
– Sajnos, erre nem volt módom, viszont tanmedencébe rendszeresen jártam, és sokat futottam is. A Dunakanyar-bajnokságokra azonban minden évben itthon voltam.

Letelt a kiküldetés, visszatért a hazai evezősök közé.
– A komoly fordulat 1975-ben következett be. Ekkor még minden akció egyénileg született, így a külföldön már divatos versenyekről a hazai úttörő, dr. Harmath Zoltán segítségével értesültünk. Először az ausztriai Villachba sikerült kijutnunk, 1976-ban. Az évek múlásával egyre komolyabban vettük a felkészülést, és nem is maradtak el az eredmények. A nyolcvanas években a negyvenöt évesekből összeállított nyolcas számos nemzetközi versenyt meg tudott nyerni.

Ennek ellenére önt 1990-ben ismét külföldre szólította a munkája.
– Bécsben dolgoztam, s közben kettős evezős életet is éltem: ott is, itthon is igyekeztem minél több versenyen részt venni. 1992-ben például összehoztam egy magyar–osztrák vegyes nyolcast, amely második lett Bledben, a világbajnokságon, az ötvenöt évesek mezőnyében.

Az igazi sikerek azonban még csak ezután következtek…
– 1997-től itthon vagyok, s igyekszem minél több edzésre rávenni az érdekelteket. A magyar hajók rendre ott szerepelnek a világversenyeken a dobogós helyeken. Persze mi is az első helyezésnek örülünk a legjobban. Nagy sikernek tartjuk, hogy 2004-ben Hamburgban az ötven-, ötvenöt és hatvanéves átlagéletkorú nyolcasokban is a magyar egység győzött. Öten – Dávid Imre, Sztárcsevics János, Lucsászki László, Pénzes László és jómagam – mindhárom hajóban benne voltunk, míg a fennmaradó három helyre a korátlagnak megfelelő embereinket ültettük be.

Ez a kiugró eredmény vajon megismételhető?
– Ki tudja…? Mindenesetre keményen készülünk az idei év fő versenyére, a szeptember elején, Zágrábban esedékes World Masters Regatta futamaira. Remélem, idén sem maradunk aranyérem nélkül!

Mint nyugdíjas közgazdász meghívott egyetemi előadóként jelenleg is dolgozik. Mire marad még ideje?
– Negyvenhat éve házas vagyok, a feleségem kitűnően főz, így sokszor kétszeres edzésmenynyiségre van szükségem a testsúlyom tartásához. Versenyeinkre már sok éve elkísér a nejem, így olyankor is együtt vagyunk. Egyébként pedig a Duna Televízió kulturális műsorai tetszenek a leginkább, azokat szoktam nézni. Ami a sportadásokat illeti, az angol és a német labdarúgó-bajnoki meccsek mellett elsősorban a teniszközvetítések érdekelnek.

Jocha Károly