Akadnak az ember életében evidens, vagy legalábbis annak vélt dolgok, például a család, a jó barátok „kéznél levése”. Valahogy természetesnek gondoljuk, hogy vannak. Aztán ha valamiért megszűnnek, hiányozni kezdenek, és rájövünk, nem is egyértelmű a jelenlétük. Valami ilyesmi a Don Pepe is.

Épp ahogy elhagyjuk a hazai terepet, Hegyvidéket, a semmi közepén nőtt egy faház, és étterem nyílt benne. Nehezen lehetett gondolni, hogy működhet itt vendéglátóipari egység, de aztán természetes lett, hogy mindig vannak betérők. Rajtam kívül még sokaknak tűnik evidensnek a hangulatos teraszon való salizás. Hétvégén a gyerekjátszó miatt – is – természetes családi ebédhelyszín, de hét közben délben és este sem könnyű szabad asztalhoz jutni. Viszont nincs ok a csüggedésre, a kerületünkben házhoz is szállítanak.

Ha leültünk, a tekintélyes étlapból hamar kiderül, lehet itt könnyű, nyárias, de emberes ételt is enni. Magam az egészséges táplálkozás híveként gyönyörködöm az ételkínálatban, majd – kis engedménnyel – a mexikói eredetű quesadillas mellett döntök. Nem tudom, az őshonjában hogyan adják elő ezt az ételt, de az itt kapott sokszínű, tálkás „cuccokkal” gazdagított valami, nagyon finom.

A személyes kedvenc, a Mad Max saláta ezúttal sem marad el, a madárétkű asztaltársak maradékát elpusztíthatom. Ebben a méretes ibrikben szervírozott csodában a szárított paradicsomtól a sült padlizsánon és baconön meg csirkemellen át a zsenge zöldborsóig mindenféle ínyt csiklandó finomság megtalálható, amelyeket édeskés krémbalzsamecettel öntenek nyakon.

A fahéjas, tejszínhabos szilvaleves, a jegeskávé és a tányéralátéten incselkedő tiramisu a fent már említett elvek miatt kimaradtak, de akik ettek ilyeneket, azt mondták, mind úgy jó, ahogy van. Egyszerűen, természetesen.

Barabás Juli