Habár az állatok tudtak Dönci érkezéséről, s valóban szeretettel várták a kamcsatkai medvét, méretei láttán még Rongyos bölény is csuklani kezdett. Annyira lenyűgözte a látvány, hogy észre sem vette, amikor Kiskáró, a varjú bozontos feje búbjára röppent, mivel onnét jobban szemügyre tudta venni a jövevényt.

Csönd úszott a karám fölé, megállt a játék, lábas jószág, szárnyas jószág megszeppenve meredt a medvére. Egyedül Tádé, a szálkástacskó rohant farkcsóválva Dönci elé. Le-föl rugózott mellette, mindenáron meg akarta nyalni a mackó mellső mancsát. Igazi Nyuszi az utolsó pillanatban rántotta félre a szeneslapátnyi lábak alól.

– Tádé, a kamcsatkai medvék megszokták, hogy mindenki eltisztul az útjukból, ezért soha nem néznek a lábuk alá! – mordult a kutyára. – Nem lenne előnyös számodra, ha ezt a magad bőrén tanulnád meg.

A rendreutasítást hallva Dönci udvarias mosolyra próbálta átrendezni arcát, de ezzel csak azt érte el, hogy az elválaszthatatlannak hitt borzházaspár, Badgár és Meli kétfelé szaladtak búvólyukat keresni a földben. mafla muflon és népe szokás szerint az ülepét fordította a látogató felé. Fejüket hátrafelé csavarva bámulták, készen a menekülésre. Dirrdurr Kandúr a kőrakás tetején téblábolva felborzolta a szőrét, és fújt egyet.

– Emberek…, azaz állatpajtások, figyelem, a kamcsatkai medvének nemcsak a termete, de a szíve is nagy – emelte föl hangját Igazi Nyuszi. – Ne féljetek tőle, Dönci jó barát. Szokás mondani: „gyáva, mint egy nyúl!”. Nemde? Ide nézzetek!

Azzal egyetlen merész ugrással a medve ölében termett. A meglepett óriás önkéntelenül magához ölelte a tapsifülest.

– Milyen kár, hogy nem téblábol körülöttünk egy fényképész, aki megörökítené ezt a pillanatot… – sajnálkozott magában Igazi Nyuszi. – Talán még az újságba is bekerülnék…

Hangosan csak ennyit mondott:
– A Lehető Legnagyobb Szabadság Első Megoldását osztjuk meg vendégünkkel a mai napon. Gyülekezés a muflon-sziklák körül. Dirr-durr, ha megengeded, átveszem a helyedet. 

A kandúr kelletlenül vernyákolt egyet, majd kényeskedő léptekkel lejött a sziklarakás tetejéről. Igazi Nyuszi a simára koptatott kőlapra ugrott. 

– Mivel megegyeztünk az Emberekkel, hogy éjszakára nyitva tartják számunkra a kifutókapukat, feloldhatjuk az Első Megoldás titkát, és átadhatjuk a veresegyházi medvék népének. Úgy tudom, hogy csalándrótos a kerítésetek odahaza!

Az állatkerti állatok így becézik az elektromos dróthálót, amellyel az Emberek szeretik megvédeni magukat azoktól az egyedektől, akiket gyűjtőnéven Fenevadaknak neveznek. Az egészben a trükk az, hogy az Emberek felőli oldalon nagy betűkkel figyelmeztetéseket írnak táblákra: Vigyázat! Feszültség!, amit ők kényelmesen el tudnak olvasni, és ezért soha nem érintik meg a huzalokat. De mit tegyen az a gyanútlan „Fenevad”, akinek még esélye sincs arra, hogy kibetűzze a feliratot? Közéjük dugja a fejét, amikor szeretne körülnézni a kerítésen túli világban. Ilyenkor úgy érzi, mintha tízezer útszéli csalán csípte volna meg az orrát. Minél nedvesebb az orr, annál nagyobb a csípés.

– Nos? – nógatta válaszra Igazi Nyuszi Döncit. Az jobbra-balra lóbázta busa fejét, ami kamcsatkai medvenyelven az igent jelentette. Vagyis Veresegyházán a medveotthon körül csalándrótos kerítés van.
– Ordi, mondd el vendégünknek, mi a legfontosabb feladat ebben az esetben! – helyezte mancsát Igazi Nyuszi a lábai alatt ülő farkas fejére.
– Az, hogy testvérünk csont nélkül tudjon átugorni a kerítés fölött!

Ordi a csont szót hallható kéjjel forgatta a szájában. A csettintgetés hallatán Moli, a kíváncsian fülelő vakond hátán végigfutott a hideg. Nem egészen értette, miről van szó, de biztonságosabbnak vélte, ha visszatér föld alatti gilisztagyűjteményéhez.

– Mi az első teendő egy vadaspark lakói számára? – nézett körül Igazi Nyuszi.
– Az, hogy mindenki megtanuljon repülni! – károgta a csöndbe Kiskáró, a varjú, majd gúnyos rekedtséggel hozzátette: – he-he-he.
– Fogd be a csőröd, téged nem kérdeztelek! Amilyen ostoba vagy, hallom, a mecseki oroszlánkifutóban zuhogó esőben, a csalándróton állva, belecsimpaszkodtál Leó farkába! Még most is rázna az áram, ha az arra tévedő  gondozó rá nem csap a vészkapcsolóra… A helyedben hallgatnék, mint Fürjecske a fűben…  Nos, mi a helyes válasz, embe…, barátaim? – fordult Igazi Nyuszi a többiek felé.
– Meg kell tanulni a nyusziugrást! – zúgott Vadaspark lakóinak kórusa.
– Mutassátok be vendégünknek! A vezényszóra az állatok a hátsó lábaikra huppantak, s az eget fürkészve tekergették a fejeiket. Most a madarak föléjük reppentek, és szárnyaikkal csapkodva egy helyben függeszkedtek alá a levegőből.
– Kapjál el! Kapjál el! – vijjogták a sasok, károgták a varjak és hollók, kurrogták a vadgalambok, csivitelték a pacsirták, csattogtatták csőreiket a gólyák. 
– Kapjál el! – hallatszott mindenütt odafentről. Marci, a harkály kopogtatta a ritmust az öreg gyertyánfa törzsén.

Földhöz ragadt pajtásaik először csak aprókat ugráltak, mint a nyuszik az asztal széléről lelógó salátalevél után. A madarak egyre magasabbra emelkedtek, az emlősök és társaik egyre magasabbra rúgták fel magukat a hátsó lábaikkal. Egy ideig a legjobban Brekusznak, a varangyos békának ment a dolog, aki közvetlenül Gagó, a féllábú gólya kelepelő  csőre alatt ugrált. Ám csakhamar kiderült, mafla muflon a nyusziugrás elsajátításában verhetetlennek bizonyul. Először a kisebb facsemetéket hagyta maga alatt, majd az öreg cser és tölgyfákat, végül is Szúrósszemnek, a sasnak a feketefenyők magasságába kellett emelkednie, hogy a mufloncsalád feje nehogy a hasába bökje csigaszarva végét. Dönci tátott szájjal bámulta mafla mutatványát. Ilyet még a kamcsatkai erdőket ölelő hegyekben sem látott! Pedig az ott élő kőszáli zergék mély szakadékok felett ugrálnak át, szikláról sziklára. 

– Állj! – kiáltotta Igazi Nyuszi. Az állatsereglet lihegve roskadt a fűbe, a madarak a karámépület tetejére ereszkedtek. – Most jön a lényeg, a harmadik lépés, kedves Dönci – szólt a medvéhez a Park lakóinak ügyvivője. – A Lehető Legnagyobb Szabadság Első Megoldásának kulcsa a hátmánt forduló. Ezt egyesületünk négy ballábas tagja, Kocor, a vaddisznó fogja bemutatni. Már bocsáss meg, barátocskám, de te tanultad meg a trükköt a leglassabban… 

Kocor megköszörülte a torkát, hogy visszaröfögjön valamit válaszul a nyúlnak, de meggondolta magát, és tíz feleségének a kíséretében a kerítéshez kocogott. Az állatok várakozó mosollyal kapták fel fejüket. Végre valami szórakozás! Mert ha Kocor belevágott valamibe, az majdnem mindég sületlenséget szült. S azon jót lehetett nevetni. 

Kocor a mellső patáival ütemes tapsolásba kezdett, akár az emberatléták a stadionban, ugrás előtt. A feleségek átvették a ritmust. Kocor kurta, sonkás hátsó lábain pattogott fel s alá. Háremének tapsa gyorsabb ütemre hangolt, a vaddisznó magasabbra szökellt.

– Fel! Fel! – szólt a feleségek karzata. Kocor, amikor túlszárnyalta a drótháló magasságát, hirtelen a hátára fordult, és égnek meredő, rövid lábaival kétségbeesetten kalimpálva éppen hogy átúszott a legfelső drótszál fölött. De sem energiája, sem ideje nem maradt, hogy visszaforduljon. Nagyot nyekkenve a hátán érkezett a porba, a kerítés másik oldalán. De a szabad oldalán! És ez volt a fontos.

Az állatsereglet tapsviharban tört ki. Kocor néhány másodpercig kábultan feküdt a földön, majd fölugrott, megrázta magát, s azzal a „na-mit-szóltok-ehhez” tekintettel nézett körül, amely a budakeszi erdőkben élő vaddisznók sajátja. A feleségek önfeledten visították: „Imádunk, Kocor! Imádunk!” Kocor családfői bölcsességgel körbeügette a karámot, s a kapun keresztül csatlakozott szeretteihez. Napi egy Első Megoldás untig elég volt a számára.

Igazi Nyuszi intett Döncinek, hogy hajoljon le hozzá. 

– Ezek itt nem tudják – suttogta a medve fülébe –, én húsvéti nyusziként kezdtem a pályafutásomat egy panelház tizedik emeletén. Ott láttam a televízióban, hogy az Emberek így ugorják át a lécet. Végtagjaikat az égnek tartják, nehogy leverjék. Mert valamiért, amit még nem sikerült megfejtenem, számukra nagyon fontos, hogy az a léc még csak ne is rezegjen… 

Másnap Gyula bá’ a terepjárójába gyömöszölte Döncit, Igazi Nyuszit, Karit és Valit, s elindultak Veresegyháza felé, hogy személyesen találkozzanak az ott élő medvék népével. Erről majd legközelebb.

(Somo)