Három nap! Mindössze ennyi maradt arra, hogy a vadasparki állatok meglepjék ajándékkal az új jövevényt, Kamillt, a sivatagi tevét. Amint Kisjanó, a gyakornok-állatgondozó és az állatbizottság tagjai befejezték a tanácskozást, nekiláttak, hogy előkészítsék az egyelőre még titkosabbnál is titkosabb teendőket.

Nem telt bele fél óra sem, a park minden zugában – beleértve az összes kifutót, karámot, ketrecet, üvegházat és madárreptetőt – javában duruzsolt a „pletyka-telefon”! Az állatok, ahol tehették, összedugták a fejüket, s pusmogva adták tovább kerítésen, rácson át, hogy megszületett a terv, valami készülőfélben van a „Kamill-meglepés” érdekében. Mondanom sem kell, mire Micike, a mezei egér körbeloholta a parkot az aznapi híranyaggal, meglepetés szóból meglepés lett, az állatok nem voltak egészen biztosak abban, hogy ez mit is jelent. Hiába faggatták a lakóhelyeket sorba járó Igazi Nyuszit és Dirr-dúr Kandúrt, azok csupán annyit morogtak a bajszaik alatt, „majd este megtuggyátok”, és vizslató szemekkel körbefürkészve gondosan jegyzeteltek egy kockás füzetbe.

Ezalatt Kisjanó az erdészlak közelében lévő parasztudvarban serénykedett. Tudósnak, a szamárnak dupla adag lóhereabrakot rakott a jászolba, és megsúgta neki, egyen, mert szükség lesz az erejére. Elővezette a két szürke marhát, akiket arról a helyről neveztek el, ahonnét származtak. Így lett az egyik Kiskun, a másik Majsa. Megjáratta őket, hogy kiálljon lábaikból a zsibbadtság, mire járom kerül a nyakukra. Kihúzatta velük a nehéz parasztszekeret a fészerből, s négykézlábra ereszkedve megvizsgálta, vajon erősen tartanak-e az abroncsos kerekek.

A padlásról lecipelt egy jókora méretű ponyvát, és kibélelte vele a szekér belsejét. Végül kiemelte a földből a hosszú pózna végén csücsülő galambdúcot, s úgy, ahogy volt, a vadasparki autóparkoló bejáratában sorompót eszkábált belőle. Egy furnérdarabra krétával ezt írta: „leltár miat zárva.

Gyüjjenek visza vásárnap. Akkor nyitva lesz” A falemezt rászögelte a pózna derekára. A hazatérő postagalambok eleinte burrogtak és dürrögtek, amiért fészküket elfektetve találták. Mulatságos volt látni, miként a fejeik igen furcsa szögben kandikáltak ki a nyílásokból… Záróra után az állatok nem indultak el szokásos éjszakai sétájukra. A főbejárat melletti elosztó téren gyülekeztek, s kíváncsian nyújtogatták a nyakukat.

Kisjanó és a háromtagú bizottság a Kétszáz Literes Hordó tetejére kászálódott.

Micikének már nem jutott hely, így Dirr-dúr kandúr egyszerűen a saját fejére ültette.

– Csend legyen! – ütögette a hordó falát egy gereblye nyelével Kisjanó. A tömeg elnémult. Csupán Süni mocorgott Rongyos bölény lábainál.
– Mit mondott? – kérdezte, és elnyomott egy ásítást.
– Semmit. Azaz, hogy légy csendben, Süni – mordult rá a bölény.

A sündisznó megszeppenve húzta össze magát, még vakaródzni sem mert, pedig nagyon csiklandozta valami a hasát.

– Barátaim! Elk kifutójában sivatagot készítünk Kamillnak!

Hogy otthon érezze magát nálunk… – kiáltotta Kisjanó a hordó tetejéről.

– Mit készítünk? – kérdezte suttogva Süni.
– Sivatagot! – horkantott rá Rongyos bölény.
– Mivatagot?
– Si-va-ta-got – tagolta a bölény türelme határán.
– Én még ilyen nevű ételről életemben nem hallottam – dünnyögte Süni, de ezt már csak magának és a fűnek.
– A legelő állatok közül a bölények, a muflonok, a szarvasok és az őzek most azonnal hozzáfognak a fűnyíráshoz Elk kifutójában – folytatta Kisjanó a gereblye fokával mutatva az irányt a rénszarvas hajdani karámja felé.
– A többiek velem jönnek homokért. Az állatsereglet kétfelé oszlott. Mafla muflon lépett a „fűnyírók” élére, a többiek engedelmesen követték. Mióta családja élén a Gesztenyés kertig kalandozott emlékezetes szökésük idején, világlátott és tapasztalt vezérnek számított, s ekképpen minden bégetésének súlya volt.

– Együtt kezdünk a kapu melletti sarokban, hogy legyen hová lerakni a homokot. Rongyos legel elöl, leszedi a nagyját, az őzikék maradnak hátra, ők végzik el a finom munkát – vetette hátra a fejét menet közben Mafl a mufl on. A többiek ámulva hallgatták. Milyen gyorsan vág az agya! Az övék gondolatban még a hordót sem hagyta el. A másik csoport Kiskun és Majsa szekere, valamint Tudós kordéja körül gyülekezett. Mindkettő dugig volt rakva gereblyékkel, ásókkal, lapátokkal, csákányokkal, vödrökkel, zacskókkal és tarisznyákkal.

Izgatott csevegés közepette megindultak a parkolóval szemközti domboldal felé. Aki közületek, gyerekek, mostanában megfordult a Budakeszi Vadasparkban, láthatta, az a domboldal már csupán részben domboldal. Úgy néz ki, mintha egy óriás éhségében egyetlen harapással kitépett volna belőle egy jókora falatot. Nos, nem járt arra semmiféle óriás, csupán barátaink a parkból. Ők bányásztak ki annyi homokot onnét, amenynyiről azt gondolták, otthonos sivatagot nyújt majd Kamill, az egyiptomi teve számára.

Micsoda munka volt! Badgár és Meli, a borzházaspár hirtelen vezető pozícióban találta magát, hiszen ásásban senki sem volt képes felülmúlni őket. Kocor, a vaddisznó és népe az orrával túrta, puhította a talajt, így a többieknek könnyebb volt a lapátolás. Amikor feltöltötték a szekeret és a kordét, nem álltak le, míg a járművek fordultak egyet. Ki mivel tudott, azzal szállított homokot, egyenesen Elk kifutójába. Ordi, a farkas és Vulpi, a róka a hátukon keresztbe vetett, homokkal teli zsákokkal loholtak fel a hegyre, Lexi, a bagoly karmain plasztik bevásárlószatyorban himbálódzott a homok, Szúrósszem, a sas egy telitöltött vödröt repített föl, Micike a pénztáros nénitől „kölcsönzött” két gyűszűvel csetlett-botlott a homokbánya és a karámok között.

Igazi Nyuszit érte a megtiszteltetés, hogy a vállán átvetve viselhette Gyula bá’ kifényesedett bőrtarisznyáját , így mindkét kezével képes volt vezényelni a munka ütemét. Ott voltak az ismerőseink közül a varjak is, Kiskáróval az élen, akik éppen úgy, mint a ki tudja, honnét odasereglett több száz fecske, a csőrükben szállították a sárga homokot.

Két nap és két éjjel dolgoztak megállás nélkül. A galambdúcsorompót a marcona képű, kidülledt szemű vadász őrizte az alkalomra visszaadott „dörgő botjával”.

A harmadik nap hajnalán megszületett a Budakeszi Sivatag. Hogy mi minden volt benne, azt Kamill szemével fogjuk végignézni, most csak annyit, hogy ezen a reggelen már csupán a bóbiskoló vadász állt a posztján, a többiek – nos, a park népe úgy zuhant álomba, mint az a bizonyos sivatagi kőszikla. Az erdészlak vaságyán Kisjanó „nyúzta a brácsát”, a nappali kopott asztalán kinyúlva szuszogott az állatbizottság hármasa, Igazi Nyuszi, Dirr-dúr Kandúr és Micike, a mezei egér.

A nap immár a hasukra sütött, amikor Dirr-dúr Kandúr arra ébredt, valaki ezt mondogatja: „Tök-tök… Ejnye…”

A macska kinyitotta fél szemét. Micike trappolt fel s alá, kezeit a fejére kulcsolva. Láthatólag boszszankodott valamin.

– Tök-tök… Ah, ejnye… A hetedik „tök-tök” után a macskának felforrt a vére. Felkattintotta a másik szemét is.
– Tök-tök, a fejedre ü-tök! – fújta Micike felé. Ha azt remélte, hogy amaz ijedtében beoson a legközelebbi egérlyukba, tévedett. A mezei egér arcán földöntúli mosoly jelent meg.
– Megvan! Tök-tök, pogácsát sütök! Kösz, drága Dirr-dúr, tudod, megálmodtam, én mit készítek Kamillnak, de mire felébredtem, csak az utolsó három betűre emlékeztem. Ezért mondogattam, hogy…

A macska az asztalra csapott.
– Ne kezd újra, mert valóban a fejedre ü-tök! Mire a mondat végére jutott, az egér ismét boldogan fújta a kását. Mellette papír cetli hevert. Ez volt ráírva: „poGáTSa!”.

Somogyvári D. György