A győztes mindent visz, tartja a mondás. Sokan kudarcként élik meg az ezüstérmet, bánkódnak az elszalasztott lehetőség miatt, később azonban megértik, hogy a sport lényege mégiscsak a részvétel, a küzdelem maga. Jobbak mindig, mindenkinél vannak, de az, aki mindent megtett a győzelemért, tiszta lelkiismerettel örülhet a második helynek is.

Különösen igaz ez az olimpiai játékokra, ahová kijutni már önmagában is érdem, a dobogó bármelyik fokára felállni pedig nagyon keveseknek adatik meg. Mégis, az ezüstérmesek elismertsége csak töredéke a győztesekének; ők azok, akik bár dicsőséget szereztek a hazának, mégsem foglalhatják el méltó helyüket a sport Parnasszusán. Holott sokszor csak egy ezredmásodperc, egy milliméter, egy karcsapás vagy egy aprócska pont, esetleg a bírók ténykedése választotta el őket a hőn áhított aranytól.

Az „ezüstösöket” gyűjtötte csokorba Siker vagy kudarc az olimpiai ezüstérem? című interjúkönyvében Jocha Károly, a Hegyvidék lap sportrovatának állandó szerzője, aki aprólékos munkával felkutatta Magyarország még élő nyolcvanhat olimpiai második helyezett sportolóját. Közülük nyolcvanhárom vállalkozott arra, hogy egy-egy interjú erejéig viszszaemlékezzen pályafutása legfontosabb pillanataira, meséljen a sporthoz fűződő viszonyáról, és persze arról a bizonyos versenyről, amely után a nyakába akasztották az ezüstérmet.

Hosszú idő elmúltával persze mindannyian, Wichmann Tamástól Balogh Gáborig, szép eredménynek tartják a második helyet, valahogyan úgy, ahogy Schmitt Pál a kötet előszavában írja: „Ma már elérkezett az idő, hogy a döntőbe jutást is meg kell becsülnünk, és felettébb örülnünk kell minden elért, tisztes helyezésnek.”

m.