Nem csalódtunk. Egyfelől jó volt végre elmerülni egy fesztiválban, amelynek az eseményeit magyar nyelven tették közzé! Ahol az előadók nem hivalkodtak „trendi”, idegenből átfacsart nevekkel, ahol nem transzferbusznak hívták a Normafa és a Libegő között az utasokat ingyen szállító lajhár-buszt, ahol nem squadnem-tudom-én-micsodára keresztelték az egyébként roppant szellemesen elnevezett négykerekű bringóhintót, és a Virányosi Közösségi Ház Harmónia Táncklubja sem választott latin titulust. Sőt, a nap kétségtelen fénypontját jelentő, immár tizenegy éves zenekar sem Mistral, hanem megmaradt a becsületes Misztrál név mellett.

A világ legkisebb bábszínháza és közönsége

Másfelől a vidékünkön soha nem látott (ahogy egy apuka mellettem megjegyezte: „ezermesterkezű”) majálisban volt részünk!

A rendezők földrajzi értelemben is két szintre tervezték e nap rendezvénysorozatát. A Libegő felső állomása körüli tér adott helyet a sportnak, míg a Jánoshegyi Erzsébet-kilátó teraszán a művészetek uralkodtak. Reggel még hosszú volt a lombfák árnyéka, amikor már hangos volt az erdő a hegyvidéki általános és középiskolai tájfutók csivitelésétől.

– Az olimpia évében járunk, és ennek megfelelően terveztük meg a versenyt – magyarázta lapunknak Kissné Baumann Gizella, a XII. kerületi Szabadidősport Központ igazgatója. – Mivel a pekingi játékok a huszonkilencedik olimpia a sorban, huszonkilenc tagú csapatok versenyeznek a kétezer méter hosszúságú pályán.

Szellő és Beril sosem pihent

És amennyire jó volt hallgatni, olvasni a korábban említett szép magyar szavakat, kifejezéseket, a délelőtt folyamán olyan remek érzés volt látni a kipirult arcú fiatalokat, amint az eredményhirdetés után a nyakukba akasztott érmekkel, kalandjaikat szüleiknek ecsetelve, elözönlötték az aszfaltot, a mellékösvényeket. Mert volt miről mesélniük! Baumann Gizella felkérésére két hegyvidéki sporthíresség is megjelent a ceremónián, az e célra felállított sportszínpadon. A korcsoportos érmeket Varga János olimpiai bajnok birkózó és Gécsek Tibor Európa-bajnok kalapácsvető osztotta ki. Ám nem úszták meg ennyivel. A gyerekek valósággal „lerohanták” a két példaképet kérdéseikkel, sőt, hosszú sorokban állva a fesztivál alkalmára készített pólóingeikre aláírásokat gyűjtöttek tőlük.

– Minden álmunkat felülmúlta a részvételi arány, s általában, a színpadi sportbemutatóinknak a sikere – mondta az igazgatónő mosolyogva, miközben a hátunk mögül paciillatot hozott felénk a szél. Az országjáró welspóni-fogat szekere állt meg a közelünkben, hogy utasokat cseréljen. Szellő és lánya, Beril halkan nyihogva beszélték meg egymással az előző fuvar eseményeit…

Gryllus Vilmosnak most is sikere volt

Az „odafentre” igyekvőket tíz óra környékén a Jazzationkoncert alászüremlő dalfoszlányai segítették a kilátó felé vezető kaptatón. Senki nem lepődött meg a földből alig kilátszó csöppségeken, akik messze előrerohanva vezették pihegő szüleiket a tetőre.

– Mindenekelőtt a családokra építettük a programot – vallotta be később Begyik Gábor, a Jókai Klub által delegált társ-főszervező. – A gyerekek habitusához alkalmazkodtunk, így övék a délelőtt, majd az ebéd és a szundi utáni néhány óra.

S hogy miért igyekeztek annyira az apróságok a csúcs felé? Mert régi jó barátjuk, Gryllus Vilmos várta őket a teraszon! A Biciklizős lemezének dalaiból megtudták, milyen az, amikor az ember nekivág a világnak két keréken, s pitypanggal, vércsével, napraforgóval és traktorral találkozik. S azt is, „milyen édes a vadszeder, s milyen csípős a csalán”. S hogy mindezt szeretni kell, mert ez maga az élet, még akkor is, ha a kerékpárost eláztatja egy nyári zápor… A zeneszerző-költő méltán aratott tapsvihart fülbemászó dallamaival.

Királykisasszonyok és fakardos lovagok a Kolompossal

Peregtek az események. Odakint régi ismerőseink, a Prima Primissima-díjas Csillagszeműek táncoltak, míg a kilátó körfolyosójában a hegyvidéki rajzversenyés a meseíró-pályázat díjazottjainak műveit szemlélgethette, olvasgathatta a közönség.

A délután „komolyabb” fordulatot vett. Dsida Jenő, Balassi Bálint megzenésített verssorai, moldovai népdalok modernizált feldolgozásai ragasztottak bennünket árnyékba húzott székeinkhez. Felsorolni is nehéz, a regejáró Misztrál együttes zenészei hányfajta hangszeren kísérik éneküket. Volt ott furulya, klarinét, gitár, mandolin, brácsa, nagybőgő, sőt – most idézem a csellón is előadó Török Máté szavait –: „koboz, doromb, az okarina cserépsíp és a zörgő-börgő hangszerek” is.

– Hogy ne legyünk túl komolyak, a ráadásszámba, a Kecsketánc moldovai átdolgozásába zenei viccként beleraktuk a Tűzszekerek filmzenei motívumát is – tette hozzá kíváncsiságunkat kielégítve Máté.

Csoda, hogy a közönség alig engedte le az együttest a színpadról?

És ekkor jött egy roppant érdekes ember, Biatorbágyról. Tökös Mákosként mutatkozott be, később némi könyörgés után elárulta nekünk az igazi nevét. Ő Néver Norbert, a világ legkisebb bábszínházának igazgatótulajdonosa. A teljes berendezést hazatolhatnák előadótársával, a tekerőlantos Karcsi bácsival egyegy talicskán. Nemhiába nevezik intézményüket Ládafi a Bábszínháznak. „Tökös Mákos” maga írja, rendezi darabjait, saját kezével faragja hársfából az alakjait, kellékeit. Úgy robbant a kilátó teraszára ellenállhatatlan egyéniségével, hogy az első pillanattól lebilincselt kicsit és nagyot. Mi több, míg a gyerekek ámultak s bámultak, a szülők aktívan részt vettek a világban igazságukat kereső Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj kalandjaiban, a nagyon eredeti kellékek kezelését is beleértve.

– A hagyományos vidéki láda titkos rekeszéből keltem ki, ezért vagyok meglepetés, s ezért adtam magunknak a Ládafi a elnevezést – mondta lapunknak Norbert az előadás után.

Ő csak a közeg, a levezénylő figura a kísérletben, hogy viszszahozza a fonók, a kalákák esti lüktetését, mert „a mesék igazán az élve mondásban éltek, amikor még nem volt televízió”. Van egy darabja a gondolkodók számára is, árulta el. Játék a gravitációval, súrlódással és légellenállással – afféle cirkuszi bohémság a világgal. Nyakiglábék kettős értelmű (felnőtteknek is szóló!) történetének sikere láttán érdemes lenne jövőre ezt a játékot is felhozni a kilátó teraszára.

Népszerű volt a sportbemutató

Elárulom. Egy széles mosolyú, megkönnyebbült kommentár Begyik Gábortól. Amikor megkérdeztük tőle, mi volt legmaradandóbb élménye a Hegyvidék eddigi legnagyobb rendezvénysorozata kapcsán, csak ennyit mondott:

– Az, hogy megtörtént.

Mi, a vendégek, joggal tehetjük hozzá: nem is akárhogyan…

Somogyvári D. György