Ketten írták… – Kiss Letícia (baloldalt) és Tóth Krisztina költőnő (jobbra)

Az Ugocsa utcai könyvtár az Országos Tini Könyvtári Napokat a Reneszánsz év 2008. programmal nyitotta meg. Ennek során a „tini” látogatókMátyás király vadászatairól, a  korabeli vadászkastélyokról és vadasparkokról fennmaradt legendákról hallottak történeteket, láttak illusztrációkat, miközben a háttérben csendesen folytak a sakkelődöntők küzdelmei. Az ünnepi hét a „Ketten írtuk…” meseíró és illusztráló pályázat eredményhirdetésével folytatódott, majd a zene világnapján a Solti György Zeneiskola tartott bemutatót reneszánsz hangszerekből „A mandolától a fuvoláig” címmel, amit saját koncertjük követett.

A záró vasárnap volt a „megbocsájtás napja”: rendkívüli nyitva tartás, teljes körű szolgáltatás, ingyenes beiratkozás, internethasználat és kölcsönzés, valamint a „jólneveltség” határait mérsékelten átlépő tartozások elengedése… És persze mindez a reneszánsz kavalkád színes sodrában, Mátyás király Ugocsa utcai palotájában, udvari muzsikával, fátyolos tánccal, zászlóforgatással, mesejelenetekkel fűszerezve.

„Figyelem, figyelem! Közhírré tétetik, hogy mulatság tartatik!” – imígyen szóla a kikiáltó, és így is lőn… A napot (és a könyvtári hetet) a délutáni Tini Buli-téka zárta le, jobban mondva, kerekítette emlékezetessé. Volt ott egérderbi és dióvadászat, almavívás és bothúzás, majd Szabó Katalin fafaragó művész táblás játékait a Sziluett Műhely játékmesterei ismertették gyerekekkel és szülőkkel egyaránt. A reneszánsz szokásokhoz híven, habár tini méretekre redukálva, terüljasztalkám-lakoma tette fel a koronát a sorozatra.

A „koronaékszer” pedig talán az a nyolcéves kislány volt, akire lapunk a zajos központtól kissé távolabb, a könyvespolcok csendjében bukkant az ünnepség lecsengésének utolsó órájában. Kiss Letícia a könyvtári napok egyik legkedvesebb fi gurája volt. Az ő munkája nyerte a „Ketten írtuk…” meseíró pályázatot. A számos jutalom legnagyobbika az volt, hogy Tóth Krisztina költő, műfordító és meseíró párjaként tarthatott felolvasást a megjelent publikum előtt. (A kiírás feltételei szerint a pályázóknak a költő egyik ki nem adott meséjét kellett befejezniük saját elgondolásaik szerint.) Letícia mindenütt ott volt, mindenben részt vett, s a legnagyobbakat kacagta a sorozat folyamán, hazaindulás előtt ösztöne mégis a mesekönyvek közé terelte.

– Azért érdekelnek, mert már elkezdtem írni a saját mesémet is – vallja be pironkodva. – A plüssállataimról szól, meg egy bohócról. Sok kalandon mennek keresztül, de még nem tudom, hogyan fejezem be a történetet. Azért olvasom mások könyveit, hogy megtudjam, ők hogyan csinálják. A nagycsoportos, a verses meg a vicces könyvek érdekelnek. Ezért járok ide.

Az ünnepi könyvtárhét színes keretjátéka éppen erről szólt. Megszokottá, mindennapivá tenni a könyvtárlátogatást, barátainkká fogadni a könyveket, az írott szót, s „imígyen” szellemi betevő falattá varázsolni az olvasást.

A médiában évek óta halljuk a vészharangok kongását, miszerint a felnövekvő generációk egyre kevesebbet olvasnak. Tehát miképpen állunk ezzel a gyermekek világában? E kérdéssel fordulunk a meseíró pályázat eredményhirdetésén jelen lévő Gábor Anikóhoz, az Animus Kiadó társtulajdonosához, aki öt éve fő támogatója az Ugocsa utcai könyvtárhetek eseményeinek. Anikó a Harry Potter-sorozat és számtalan más meseköny publikálása révén, úgymond, a gyermekolvasás pulzusán tartja ujjait.

– Világtendencia, hogy csökken az érdeklődés a könyvek iránt – mondja. – Mi sem vagyunk kivételek, habár a magyar könyvpiac még napjainkban is kedvező lehetőséget nyújt a kiadók számára, amennyiben a meglevő keresletet látják el áruval. Tény, hogy a televízió és az internet sok gyermeket elfordít a könyvolvasástól, ám ha az összképet nézem, nem vagyok pesszimista. Az utóbbi tíz évben rengeteg gyermekkönyvet jelentettünk meg és adtunk el.

A Harry Potter-könyvek kétségtelenül visszahozták a fiatalok olvasási kedvét az elmúlt dekádban, növelték a viszonylagos olvasótábort, s e jelenség eltartott az utolsó kötet megjelenéséig. Most mintha lecsendesült volna a Potter-őrület, az eladandó könyvek közt böngésző itt-ott már leszállított áron is hozzájuthat egy-egy példányhoz. A mérleg másik oldala viszont az a hallatlanul választékos kínálat, amelyet a mesekönyvpiac kínál a Potter-könyvek révén látómezőbe kerülő fiatalabbaknak. A Harry Potter ma már klasszikus történet, elfoglalta a maga helyét a gyermekirodalomban, miközben elindított egy folyamatot, ami reményt ígér a modern mesestílus kialakításához.

– A mese örök – jelenti ki Gábor Anikó. – Sőt, a mese lelki szükséglet. A misztikum, a varázslat, a rejtélyek világa a lélek mélyéből táplálkozik. A szimbolikus lények az emberiség őstudásából tömörítik szavaikat. Technikailag és formailag tán átalakul a tálalás, de a magva marad olyan, amilyen. A szülők által elmondott történeteket nem lehet elfojtani, mint ahogy a gyerek későbbi kíváncsiságát sem, hogy önállóan, a betűk útján jussanak el a meséhez. Szerintem aki az olvasás válságáról beszél, túl pesszimista.

Tóth Krisztina fia aránylag későn, kilencéves korában kezdett önállóan olvasni, ám azóta rendszeresen teszi. A költő éppen a saját szülői tapasztalata alapján vett részt (a Nemzeti Tankönyvkiadó kérésére) egy irodalmi tankönyv összeállításában a Hegyvidéken élő Valaczka Andrással. A cél: visszavezetni a gyerekeket az olvasáshoz. A gyermekkönyvtárak kölcsönzési listáját vették alapul, amely elárulta, mit olvasnak szívesen az 5–8. osztályos tanulók.

– Úgy néz ki, sikere van a tankönyvünknek – mondja Tóth Krisztina. – A kötelező anyagot is a gyerekek szempontjai szerint illesztettük össze, kiegészítve a kortárs bel- és külföldi írók műveivel. A szemelvény gyűjteményét irodalmi ikerkönyveknek nevezzük, mivel különvettük a fiúkat és a lányokat. Ezzel elértük, hogy a nemek, kíváncsiságtól hajtva, „keresztbe” is elolvassák az anyagot, így két legyet ütöttünk egy csapásra.

– Bízik az olvasás jövőjében?
– Ha én nem bíznék benne, akkor ki?

Szatmári Ágnes könyvtárvezető kertelés nélkül elárulja: a reneszánsz könyvtárhét célja az volt, hogy felhívja a potenciális lakosság fi gyelmét az olvasásra és az Ugocsa utcai könyvtár látogatására. Sokan az effajta rendezvények kapcsán ismerkednek meg a lehetőségekkel, amelyeket egy modern könyvtár kínál kicsiknek és nagyoknak.

– Habár az Országos Tini Könyvtári Napokat együttesen tartották meg a budai könyvtárak, a programokat egymástól függetlenül alakítottuk ki. S ez volt az igazi kihívás!

A kerületi gyerekek olvasási kedvéről faggatjuk.

– Mint könyvtáros úgy látom, változó. Napjainkban sokkal több energiát kell befektetnünk, hogy stabilak maradjanak a kölcsönzési mutatók. A régi időkre jellemző spontán betérések tudatos, előre megtervezett látogatásokká alakultak. Tőlünk, könyvtárosoktól függ, mennyi munkát fektetünk a könyvtár népszerűsítésébe. A világ túl sok alternatívát kínál az olvasáshoz.

A könyvtárvezető a szülők felelősségét említi. Az a gyerek, akinek mesélnek, akit kiskorában elvisznek könyvtárba, érettebb, iskolás éveiben is folytatja ezt a szokást, magától is beiratkozik, választ és kölcsönöz könyvet. S többnyire nem csak a kötelező olvasmányok miatt teszi. Az előírt kötetek közé óhatatlanul becsúsztatja kedvenc témakörével foglalkozó írók műveit is, amelyeket érdekes módon – a szülőkkel korábban kialakult meghitt viszony révén – velük is megoszt. Így lesz a járóka fölött elmondott mesékből hosszú évekre szóló baráti kapocs, melynek tartópillére a könyv. Nem hiába volt az idei könyvtári hét kikiáltói üzenete: „Tini Buli-téka! Gyere eeelll! Hozd el a családodat iiiiissss!”

(Somo)