„Ez a magyaroknál oly közönséges palánta, hogy alig élhet a szegény ember a nélkül. Sőt a savanyú káposztát még az eleinktől maradt nével Magyarország czimerének szoktuk nevezni” – írta a káposztáról Lippai János Posoni kert című, sokszor idézett könyvében 1664-ben. Azt is tudjuk, ha eleink útra keltek, a káposztásfazekat sosem hagyták otthon. Mikes Kelemen sem tagadta meg magától kedvenc ételét, sőt rodostói leveleiben meg is siratta az áhított káposztát.

Közel ötezer éve termesztik a káposztát, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán vidékéről származik. Már az ókorban is tudtak áldásos hatásáról, főként a rómaiak, akik csaknem minden nyavalyájukat ezzel orvosolták, ráadásul nem is eredménytelenül! Egyformán hatásosnak bizonyult fejfás, álmatlanság esetén, sebek okozta vérzések csillapítására, de borogatásként is bevált.

A középkorban a németek számítottak nagy káposztafalóknak. Nagy Károly frank uralkodó vég nélkül élvezte valamennyi változatát. Az elzásziak még népünnepélyt is rendeztek a zöldség tiszteletére.
Az oroszok a mai napig mesterei a káposztaleves (scsí) elkészítésének.

Magyar Elek, a múlt század híres újságírója s még híresebb Ínyesmestere így örökíti meg a hajdani székesfőváros káposztatartósító szokásait: „Gyerekkori emlékeim közé tartozik, hogy a káposztás
hajók akkoriban október elején rendszerint megérkeztek a Dunán és kikötöttek a pesti parton, az Eskütér és a Vámház között. […] Ám vizák, harcsák, kecsegék és pontyok helyett kerek, lapos, zöldes fehér, kemény káposztafejek sokasága töltötte meg őket. […] Felsorakoztak a Krajnából és Tirolból őszi vendégszereplésre Pestre látogató, nagybajuszú marcona atyafiak is. Hatalmas
hárfához hasonlatos, fiókos gyalu lógott a vállukon, merthogy az ő feladatuk volt meggyalulni azt a sok-sok káposztafejet, mely hordókba kerülvén a pest-budai polgárok téli töltött káposztáját volt
hivatva szolgálni […] Nekünk is jutott belőle 100-120 jókora fej, mindannyi becsületesen kemény, ropogós. A nagybajuszú krajnai ember is elballagott hozzánk és szép, nem nagyon vékony laskára
gyalulta a gondosan megtisztogatott fejeket.” Ezután leírja részletesen, miként vált tizenkét évesen a család káposztataposójává, hogyan készítette elő anyja a birsalmaszeleteket, a sót, a tormát,
a köménymagot és a borsot,a savanyú káposzta elmaradhatatlan tartozékait.

Azóta már tovatűnt Magyar Elek és Krúdy Gyula békebeli pest-budai élete. Manapság nagyüzemi körülmények közt állítják elő a savanyú káposztát, de a gyakorló háziasszonyok változatlanul a házilag taposott vecsésire vagy soroksárira esküsznek.

Járay Mari