Igazi Nyuszi hátracsapta a füleit, és nagy sóhajjal négykézlábra ereszkedett.

Az utóbbi napok kivették az erejét. A hónap elején Kocor kifutójában két csíkos hátú vadmalac született, korábban tucatszámra érkeztek az otthont kereső, felelőtlenül ajándékozott húsvéti nyuszik, az esőzések után megjelentek a vérszomjas kullancsok, s ráadásul közeledik a Föld Napja, amikor iskolás gyerekek százai látogatják majd a parkot. Semmi másra nem vágyott, csak néhány órányi békés szundikálásra. Vasárnap délidő volt, a látogatók elmentek ebédelni, az áprilisi napsütés álmosító fényruhába öltöztette a Budakeszi Vadasparkot.

Fáradt szökdelésekkel Elk, a jávorszarvas évek óta elhagyott kifutója felé igyekezett. E pillanatban a vadasparki állatok vezére csipetnyit sem különbözött akármelyik közönséges üregi nyúltól, amely a budakeszi erdők tisztásain él.

Remélte, senki sem látja őt ebben az állapotban. Még Kiskáró, a szemfüles varjú sem, hisz akkor a karámokban percek alatt szétszalad a hír, hogy ő, Igazi Nyuszi, beleroppant a sok-sok feladatba, ami a vadaspark állatainak az igazgatásával jár. S ami még rosszabb, most elsündörög egy félreeső helyre, és munkaidőben álomra hajtja a fejét, magára hagyva a rábízott állatseregletet.

Nem! Nem szabad, hogy ez a feltevés akárkinek is megforduljon a fejében!

A kerítéshez érve megtorpant. Szemeivel felmérte a magasságát. Korábban egyetlen ugrással átlendült volna felette. Most lemondóan csak ennyit mormolt maga elé:

– A makkocskáját…

És arrébb ugrált, találta a nyílást, amelyet Dirrdurr Kandúr használt, amikor egérvadászatra indult. A kifutót méteresre nőtt fű, bozót és gaz borította. Követte a macska által kitaposott ösvényt, mely a szalmapajta felé kanyargott. Hirtelen megtorpant. Fülei vigyázzállásba pattantak, s gondosan körbekagylóztak.

Furcsa zajt szűrtek ki a háttérből. Úgy hangzott, mintha egy inciri-pinciri bölény horkolt volna a hínárcsomó túloldalán.

– Hkrrrsifsifsif.

„Nocsak, Kisbőkének testvérkéje született? – latolgatta magában Igazi Nyuszi. – Ide dugták volna el Rongyos bölényék az emberek elől?” Izgalmában megfeledkezett az óvatosságról, két lábra szökkent, hogy kitekintsen a tisztásra, de ekkor csípős fájdalmat érzett az orrában. A meglepetéstől előrebukfencezett. A pajta mentén szétszórt szalmára pottyant, szemét elvakította a felszálló por.

– Ha-hapci! – prüsszentett egy nagyot.

Csupán ekkor érezte, hogy valami puhára esett. Ez a puha valami megmozdult alatta, és fojtott, cérnavékony hangon felkiáltott: egér, a vadasparki állatbizottság tagja!

Igazi Nyuszi egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, majd a szemeit dörzsölgetve lefordult barátjáról.

– Hahaha – tört ki belőle a hahota. – Én vagyok az, a makkocskáját, a káposztaevő tapsifüles főnököd… hahaha!

Az egér levegő után kapkodott.

– Rossz tréfa volt, Igazi Nyuszi! Majd’ megfojtottad legodaadóbb hívedet. Arról nem is beszélve, hogy a frászt hoztad rám. Azt hittem, Dirr-durr ugrott a hátamra, arra gondolván, csupán egy közönséges mezei egér vagyok. Úgy berreg a szívem, mint egy csónakmotoré. És a farkam is összegubancolódott.
– Ne haragudj, Micike – válaszolt Igazi Nyuszi, miután az utolsó porszemet is kikönnyezte a szemhéja alól. Fontoskodva körülnézett, miközben a bajuszát húzogatta. – Erre jártam, hogy kiderítsem, vajon Rongyos bölénynek született-e másik kicsinye… 
– Vagy úgy – mondta az egér.
– Ez valóban fontos feladat. És amikor megpillantottál engem… – …akkor azt hittem, valaki más is keresi az újszülött kisbölényt… – …és meg akarja enni! – fejezte be a közösen összerakott mondatot diadalmasan Micike.
– Természetesen ezt nem hagyhattam, hogy megtörténjen – düllesztette ki mellét a nyúl.
– S rám ugrottál, mert azt hitted, kisbölényekkel táplálkozom!
– Milyen okos kis helyettesem vagy te, Micike – veregette meg az egér füle tövét a nyúl. A talppárnáján keresztül is érezte, a kis állat szíve valóban úgy berregett, mint egy sebesen pörgő csónakmotor. Egyetlen mozdulattal kibogozta az egér farkát.
– Köszönöm, Főnök – rebegte az egér, majd felcsillant a szeme.
– Tudod, nem hiába vagyunk mi ketten olyan eredményes vezetői ennek a parányi, de rendkívül fontos állattársadalomnak!
– Hallgatlak – mondta Igazi Nyuszi, és karba tette mellső mancsait.
– Még a gondolataink is hasonló vágányon járnak!
– Azt akarod mondani…
– Igen, azt akarom mondani, hogy én tulajdonképpen kelepcét szándékoztam állítani a bölényevő vadászgörénynek, s úgy tettem, mintha aludnék. Olyannyira, horkoltam is hozzá!

Micike lehunyta a szemét, az ábrándozó mosoly áradt – Arra gondoltam, hogy bevárom a közeledő imposztort – aki természetesen azt hiszi, én vagyok a ma született kisbölény –, az utolsó pillanatban felugrom, a fejemen kisebb szalmaboglyát billegetve, s rávicsorgok: hrrrrr! És azt kiáltom a menekülő görény után, hogy láttalak, most már tudjuk, te vagy a kisbölényevő fenevad, és ha legközelebb erre jársz, üvegkalickába zárunk, s úgy mutogatunk a látogatóknak, és…

– És? – vágott közbe Igazi Nyuszi, az állát vakarászva. Micike kinyitotta a szemeit, és meglepődve nézett barátjára. – Semmi. Csak ennyi. Hát nem lett volna elég? – kérdezte elbátortalanodva. – De. Azt hiszem, megtette volna… – dünnyögte a nyúl. Rémülten vette észre, hogy az orra elkezdett dagadni a csaláncsípéstől.

És egyre jobban égette a fájdalom.

– Tudod, mit? – fordult az egérhez. – Ha már ilyen nagyszerűen együtt járnak a gondolataink, folytatjuk a felderítést. Te sorba járod a karámokat Mafla muflonéktól a legtávolabbi madárreptetőig, és megkérdezel mindenkit, hogy nem láttak, hallottak valami gyanúsat az utóbbi időben. Ha faggatnak, tegyél néhány ködös megjegyzést a vadászgörényekről általában, és arról, hogy új biztonsági szabályok vannak készülőfélben. De ne beszélj nekik kisbölényről. Ez maradjon a kettőnk titka. Az esti zárás után várlak az irodában, ott megbeszéljük a további teendőket. Én addig átveszem a kelepce szerepét itt, a szalmáspajtában. 

Micike megkönnyebbült szívvel vágta magát haptákba. Égnek emelte a farkát, és még egyszer ellenőrizte, hogy nem maradt-e rajta gubanc.

– Így lesz, Igazi Nyuszi! – mondta, s besurrant a macska által kijárt alagútba. A nyúl utánaforgatta a füleit, és amikor az egér neszezése elhalt, hanyatt vágta magát az otthonosan bemelegített szalmán. Mancsait a feje alá tette, behunyta szemeit. Végiggondolta a kettejük között elhangzott mondatokat. Felkuncogott magában.

– Hehehe… Jó kis páros vagyunk. Megértjük egymást. Kitaláljuk egymás gondolatait. S ezek a gondolatok valahogy mindig összecsengenek a végén. Ez a jó vezetés titka. És mi veeeeezetünk – mondta ki hangosan, hatalmasat ásítva.

A kora tavaszi napsugár kellemesen cirógatta az arcát. S mintha a csaláncsípés sem égetné már anynyira. Az élet kellemes. Roppant kellemes…

Addig izgett-mozgott, amíg teljesen el nem tűnt a szalmában, csupán az orra látszott ki. A lélegzete egyre mélyebb lett. Nemsokára önfeledten fújta a kását.

Azt álmodta, kinevezték az állatkerti állatok vezérévé. Az arcán mosoly ömlött szét. Olyan mélyen aludt, hogy még arra sem rezzent fel, amikor a vadászgörény valóban megjelent a pajta erdő felőli oldalán. Fejét leszegve, Micike korábbi lábnyomait szaglászva közeledett a vidáman szuszogó, feldagadt orr felé…

Somogyvári D. György