Gyula bá’ a vasárnap reggeli séta során elégedetten legeltette szemeit a látványon. A vadaspark fái meseszép őszi színekben pompáztak, a lehullott levelek szőnyege rugalmassá tette lépteit. Fél évszázados dallamokat fütyörészve ballagott, a friss napsütésben fényesen csillogott a fejbúbja. Bármerre ment, az állatok a kerítéshez tódultak. Mindegyikhez volt egy kedves szava, mindenkit a nevén szólított. Akár hiszitek, akár nem, gyerekek, még a tücskök között is akadtak barátai! A barnára pácolt kerítésoszlopok tetején vártak rá, s amikor elhaladt mellettük, a ciripelő együttes tust húzott köszöntésképpen.

Kari és Vali néhány lépéssel lemaradva botorkáltak az öreg erdőkerülő mögött. Ők korántsem voltak olyan kedélyállapotban, mint barátjuk. Gyula bá’ kávézás közben közölte velük, a karácsonyi ünnepek után végleg nyugalomba vonul. A „végleg” szavacskát olyan nyomatékosan ismételgette alumíniumbögréje fölött, hogy az ikrek semmi kétséget nem éreztek felőle: az öreg ezúttal valóban komolyan gondolja a dolgot. Most mélabús szemekkel figyelték, ahogy az erdész deressé vált szakállát markolássza, miközben jobbjával oda-oda int a karámok lakóinak. Az öreg kétségkívül elérzékenyült ennyi szeretet láttán.

– Most, hogy mindenki együtt van, könnyebb lesz a válás – mormogta maga elé korábban az erdészlakban, miközben a kenyérszeleteket figyelte a pirítósmasinában. A gyerekek nem akartak hinni a fülüknek. Valahogy az volt az elképzelésük (mint minden hasonló korú kisfiúnak és kislánynak), hogy a dolgok örökkön-örökké úgy mennek, ahogy tegnap mentek, s ahogy mennek éppen ma is. Fancsali képpel, kényszeredetten köszöngettek vissza az állatoknak, egymással alig váltottak szót. Gyula bá’ váratlanul megtorpant. Elk, a jávorszarvas egykori karámjánál álltak. Az öreg erdész karjai a felzárkózó ikrek vállaira hullott.

– Lám, róla teljesen megfeledkeztem – sóhajtott fel félhangosan.
– Pedig mit nem adnék, ha még egyszer láthatnám Elket. Ha valami csoda folytán betoppanna…

Majd’ két év telt el, mióta… Az ikrek jól emlékeztek a napra, amikor a vadaspark vezetősége észrevette, hogy a jávorszarvas nyomtalanul eltűnt a karámjából. Napokig, sőt hetekig jöttek az üzenetek gyerekektől és felnőttektől, akik „úgy hitték”, látták Elket erdőkben, mezőkön, befagyott tavak peremén, amint feleséget keres magának. Az utolsó levél Lappföldről érkezett, a jávorszarvas őshazájából, de eszkimó nyelven írták, így senki sem értette, mi áll benne.

– Fogadok, meglepődne, ha látná, sivatagot építettünk a tundrája helyébe… – jegyezte meg Kari.
– Biztos vagyok abban, hogy Kamill, a teve befogadná Elket maga mellé a sivatagba – tette hozzá Vali. – Megtanítaná őt, hogyan kell túlélni a homokvihart és egyebeket.
– És Kamill sem unatkozna annyit az oázisában. Süni barátja mást sem csinál, csak eszik és alszik… Elk bizonyára tele lenne történetekkel, hiszen bekalandozta a fél világot – pillantott az ikrekre Gyula bá’.
– És ha talált magának feleséget, és őt is elhozza magával? – kérdezte Vali.
– Annál jobb, kislányom. Akkor Elknek soha többé nem jutna eszébe, hogy elcsavarogjon.

Az öreg erdész lábujjhegyre állt, szemeit végigfutatta a sivatagi átkelő úton, egészen az Oázisig. Remélte, sikerül megpillantania Kamillt. Ám a teve valószínűleg a pálmafa mögött, a tavacska partján fekve kérődzött.

– Ah! – legyintett. – Elk soha nem fog visszatérni Mikulás országából. Arrafelé élnek a rokonai, a barátai… Nem hagyja ott őket. Gyula bá’ sarkon fordult, és fütyörészve folytatta útját az erdészlak felé. Az ikrek lógó orral, zsebre vágott kezekkel szegődtek a nyomába. A főbejárat előtt Kisjanó, a gyakornok-állatápoló robbant közéjük lelkendezve.
– Van egy ötletem, Főnök! – tartotta fel a karját már messziről. Lihegve fékezte nyurga lábait az erdész előtt. – Van egy ötletem, Gyula bá’, de előbb mondja meg, mi az a „megasz”?
– Megasz? – vonta fel bozontos szemöldökét az öreg. – Talán melasz?
– Nem! Megasz – csökönyösködött Kisjanó. – Valamifajta tárban a dalénekesek.

Nos, erre már az ikrek szemei is elkerekedtek. Közelebb húzódtak a nagyokhoz.

Fogalmam sincs, miről beszélsz, Kisjanó – simogatta Gyula szakállát.

Tegnap láttam a televízióban hadarta a gyakornok-ápoló. – Fiatalok versenyt énekeltek, ki magyarul, ki külföldiül. A nézőket is segítségül hívták, hogy minél több „megasz” gyűljön össze a tárban. A műsor címét is úgy mondták, Megasz-tár. Amondó vagyok, a vadasparkban is rendezzünk be egy megasz-tárt. Megtanulunk néhány nótát, előadjuk, a közönség tapsol, és megtelik a megasz-tárunk is. Talán a tévéműsorba is bekerülünk…

– Nem valami magtárra gondolsz, Kisjanó? – ráncolta a homlokát Kari.
– Bármilyen fajta mag is legyen az, valószínűleg pénzmagról van szó – emelte fel kezeit Gyula bá’ rekedt kuncogással. – Rátok hagyom a szervezést. Délben Veszprémben kell lennem.

Azzal magukra hagyta őket. Az ikrek pillanatok alatt elfelejtették borongós hangulatukat. Nekilelkesedve ugráltak a gyakornok-ápoló körül.

– Remek ötlet, Kisjanó! – járta jellegzetes indiántáncát Kari. – Az állatok előadják kedvenc dalaikat…
– Mi pedig meghallgatjuk őket a zsűriasztalnál – vágott közbe Vali –, és elmondjuk nekik, hogy nagyon tetszett az előadás, még ha hamisan is énekeltek, mert… mert…
– Mert az ember nem szereti megbántani azt, aki szívből énekel – fejezte be a gondolatsort Kari.

Kisjanó közben a fejét vakarva, mélyen elgondolkodva meredt az ikrek fölött a távolba. Mint általában, amikor puskája visszafelé sül el, és egy szenzációs ötletének kivitelezése mindenestül a nyakába szakad.

A Megasz-tár dalnokverseny fergeteges sikert aratott. A Gyula bá’ vezette zsűriben az ikrek mellett Kisjanó és a veresegyházi medvepark rangidőse, Döme, a kamcsatkai medve foglaltak helyet. A vetélkedőt a sivataggá alakított Elk-karámban tartották, amelynek minden talpalatnyi homokdarabját megszállták a vasárnap délutáni látogatók. Sok-sok dal hangzott el napnyugtáig, helyszűke miatt lehetetlenség mindegyik résztvevőt megemlíteni, csupán a döntőbe jutott dalokat idézem. A fesztivált házigazdagént Kamill, a teve nyitotta meg. Egy régi barátjáról énekelt:

„Buta teve, neve Ede. / Szegény Ede, mi lesz vele? / Ede ma iszik, / Ede ma fél, / Ede ma fázik, / megvacsorázik. / Edének mindegy ez az egész. / Ede ma le és feledés. / Téé tova teve tova / Buta teve, neve Ede, / szegény Ede, mi lesz vele?”

A vendégek sorát Micike, a mezei egér kezdte. Sárga selyemsállal a nyaka körül danolt, miközben Dirr-dúr Kandúr bajszát huzigálta:

„Cini-cini, cincog az egér, / minden lyukba belefér, / nincs itthon a cica, / senkitől sem fél…”

Képzelhetitek, mekkora tapsvihart aratott! De mindez egy perccel később szinte feledésbe merült, amikor Igazi Nyuszi masnira kötött füleivel a színpadra ugrott, és egy vérbeli rock and rollt adott elő:

„Ingyom-bingyom tálibe! / Tutálibe-málibe! / Nyuszi fülét hegyezi, / nagy bajuszát pederi! / Répát eszik roppropp- ropp, / nagyot ugrik hop-hop-hop. / Ingyom-bingyom tálibe! / Tutálibemálibe! / Nyuszi, nyuszi, nyulacskám, / ne félj tőlem, nincs puskám. / Van ám nékem egyebem, / kelkáposztalevelem! / Ingyombingyom tálibe! / Tutálibemálibe!”

Kocor, a vaddisznó hatalmas strandtörülközővel a hátán jelent meg, feleségei a táncés énekkart alkották körülötte.

„Töf-töf-töf! Röf-röf-röf! Ez ám a legény…” – ismételgették.

A család feje ekképpen énekelt:

„Röf! Röf! Röf! / Az orra sárba döf! / Sonka lábán Kocor bátyó / fürödni döcög!”

S azzal eltűnt az Oázis tavacskájának irányába…

Rongyos Bölény ütemes mormogással egy Kaláka-dalból idézett: „Egykor nagy csordákban éltek / a görbe szarvú bölények. / Száguldoztak dübörögve, / fűcsomók szálltak pörögve…”

Vulpi, a róka fején parasztkendő díszelgett, az orrán fekete keretes szemüveg csücsült. Ártatlan képpel énekelte Gryllus Vilmos bácsi dalát: „Volt egy kicsi kakasom, / elvitte a róka. / Jércém is a tavaszon, / elvitte a róka. / Volt egy ludam, jó tojó, / elvitte a róka. / Récém, tóban tocsogó, / elvitte a róka. / Gácsérom és gúnárom, / elvitte a róka. / Semmim sincsen, tirárom, / vigye el a róka!” Tádé, a szálkástacskó kötényt kötött a mellére, amelyen ez állt: Macska Rendészet. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy közvetlenül Dirr-dúr Kandúr előtt állt két lábra a színpadon: „Tádé kutya sétál, / füle-farka szétáll. / Itatója kicsi kút, / etetője mély tál. / Kőkerítés szélénél / tarka macska üldögél. / Észreveszi a kutyát, / s megmássza a szilvafát!”

A hallgatóság másodszor kacagott Dirr-dúr Kandúr kárára. Több se kellett a hirtelen vérű állatnak! Kipenderült a színpadra, és olyan táncot lejtett a deszkákon, hogy mindenkinek leesett az álla. Dalával a Macskák kórusát idézte: „Karmincák, lesz ma görbe éj! / Karmincán gyűl a falka már! / Karmincán nő a Holdkaréj! / Karmincán áll majd a tarka bál!” Ötször tapsolták vissza, ötször kellett ismételnie a táncot és az éneket.

Mondanom sem kell, a zsűri és a közönség egyhangú döntésének eredményeképpen Dirr-dúr Kandúr nyerte a Megasz-tár nagydíját, Majsa tehén irigyelt rézkolompjának mását.

Igaza volt Gyula bá’-nak. Nem akármilyen mag, hanem pénzmag ömlött dugival abba a tárba, amelyet a csendes hétközna pokon egyszerűen… pénztárként ismerünk…

Somogyvári D. György