A Ráth György utcai Nyitott Műhely hallgatósága lélegzetvisszafojtva várja a crescendo szárnyalását, a mindent elsöprő finálét, de nem, Fassang László csupán ujjbegyeivel simogatja a klaviatúrát, a hang leszakad a hangszerről, és a zsúfolásig telt, parányi nézőtér fölött természetes halált hal…

 

A pincét súlyos csend üli meg hosszú másodpercekre. Mintha Fassang a rögtönzés végén elejtett volna egy mondatot, melyhez elfelejtette odabiggyeszteni a felkiáltó- vagy kérdőjelet. A frázis nyitva marad: kijelentés volt, vagy kérdés? S ekkor két bátortalan tenyér összecsapódik, majd követi a második, a harmadik. Kitör a taps. Az orgonista felocsúdik, s úgy néz maga köré, mintha azt találgatná, miként került közénk.

 

E pillanatban megjelenik Szokolai „Dongó” Balázs, hóna alatt pásztordudával, négy-öt lélegzettel felfújja a hólyagot, lenyom egy billentyűt, a közönség megkönnyebbülten felnevet, Fassang László szakállal komolyra maszkírozott vonásai is feloldódnak. Regisztert vált a Hammond kapcsolótábláján, és óvatosan feleselni kezd „Dongó” moldvai motívumaival.

 

Belemelegednek, a témát ideoda dobálják, az orgona kihívása mind erősebbé válik, végül is a népszerű fúvós eléri a duda határait, az asztalra csapja, aranycsillogású tenorszaxofont ragad, és újra egyenrangúvá válik a dzsesszbe átcsapó vetélkedőben. Villámgyors állítás néhány kapcsolón, és az orgona hamisítatlan „szaxi” hangzással tér vissza a ringbe. Az orgonista ekkor már teli szájjal nevet, s vele együtt a nézők is. Hiszen tudják, Fassang László, az ország és idestova a világ egyik legelismertebb orgonaművésze azt teszi, amit a legjobban szeret – improvizál orgonán…

 

 

Rögtönözni orgonával? Átlépni a műfajhatárokat, s fennakadni a dzsessz hálójában? De lehet-e, szabad-e improvizálni egy Bachfugát orgonán?

– De még mennyire! – vágja rá Fassang László, aki a budapesti Zeneakadémia elvégzése után a párizsi Conservatoire-on 2003-ban szerezte második diplomáját orgona-előadói és -improvizáció szakokon, s a következő évben megismételte ugyanezt, ekkor már a zongora fakultáson. – Párizsban évszázados hagyományai vannak. Amikor César Franckot, minden idők egyik legnagyobb orgonistáját és zeneszerzőjét professzorrá avatták a Conservatoire-ban, az orgona mellett improvizációt is tanított. S ennek már idestova százötven éve… Kevesen ismerik fel, hogy a templomi orgonajáték mekkora lehetőséget nyújt erre. Zeneakadémiai éveimben a dzsessztanszék kivételével nem volt külön improvizációs szak nálunk. Gergely Feri bácsi és a zseniális Kistétényi Melinda önszorgalomból oktattak bennünket az alapelvekre. Melinda néni minden csütörtök hajnalban megjelent az akadémián, és birtokba vette az orgonát. Ha üres volt a terem, magának játszott a hangszeren. Amennyiben várt rá egy növendék, vagy kettő, akkor foglalkozott velük. Feliratkoztam a listára, tőle tanultam meg a kezdeti lépéseket. Természetes egyszerűséggel áradt belőle a zene, kedvesen és magától értődően bánt velünk. „Mókuska, te nagyon tehetséges vagy…” – mondogatta alkalmi tanítványainak.

 

Fassang László nem a véletlen szeszélye folytán kezdte tanulmányait a városmajori Kós Károly iskolában. Fuvolaművész édesapja és az Opera zenekarában nagybőgőn játszó édesanyja mellett nagypapájaként tisztelhette id. Fasang Árpád karnagyot és zeneszerzőt (nem tévedés, a nagypapa egy „s”-sel írta a nevét), szeretett nagymamája pedig napjaink középkorú, hegyvidéki lakosságának javát tanította szolfézsra…

 

A nagyszülők a Városmajor utcában laktak, ahol a kis Laci a suli utáni délutánjait töltötte. Hatéves volt, amikor elkezdett zongorázni, négy évvel később – apjára való tekintettel – felvette mellé a fuvola szakot is.

 

Ahogy múltak az évek, észrevette, hogy egyszerre hallja a nagyon magas és a nagyon mély hangokat. Akkor nem tudta mire vélni a jelenséget. Sokkal később, már ismert orgonista korában fogalmazódott meg benne a gondolat, lehetséges, hogy e sajátos tulajdonsága rezonált benne, amikor 13 éves korában gyülekezetük orgonistája megengedte, egy misén mellette üljön. Draskóczy László kotta nélkül, fejből rögtönözve játszotta végig a szertartást.

 

A fiú fantáziáját ez minden korábbi zenei élményénél jobban megfogta. Megszületett az életre szóló szerelem. Ott helyben eldöntötte: orgonista lesz. A szerencse azonnal mellé szegődött. Baróti István személyében olyan tanárra akadt, aki döntő befolyással volt további művészi karrierjére. Az esztergomi bazilika orgonistáját a francia orgonazene magyarországi nagyköveteként tartják számon Párizsban.

 

– Még zeneakadémiai hallgató voltam, Gergely Ferenc és Ruppert István orgona-, valamint Prunyi Ilona zongoratanítványaként, amikor (többek között) Baróti tanár úr invitálására Budapesten szerepelt Olivier Latry, a párizsi Notre-Dame orgonistája. Hallottam játszani, és részt vehettem a mesterkurzusán. Lenyűgözött minden zenei megmozdulása. Fejből, a gyakorlatban mutatta meg, mit kell tennem bizonyos helyzetekben. Elhatároztam, nála tanulok tovább. Levelezésbe kezdtünk, Baróti István elintézte, hogy fogadjon a Notre-Dame-ban. Nem akartam elhinni, hogy megérinthetem a hírneves hangszert. Újra átéltem hároméves korombeli, meghatározó élményemet.

 

 

Fassang László összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte a mestert – aki mellesleg a párizsi Conservatoire professzora is –, miképpen juthat be a francia konzervatórium orgona szakára. Követve Latry tanácsát 1998-ban ösztöndíjasként felvételt nyert klasszikus orgona, majd következő évben a modern orgona improvizáció tagozatára is.

 

– Egy év múlva érkezett el a pillanat, amelyet sohasem feledek. Latry megengedte, hogy egy nagymise végén én játsszam a „kimenő” zenét a Notre-Dameban! Hét napig lábujjhegyen jártam. Repülni akartam, mindenáron. S ha már e nevezetes helyről beszélgetünk, hadd mondjam el, hogy harmincharmadik születésnapomon egész estét betöltő koncertet adhattam e történelmi orgonán. Ajándék volt, Olivier Latrytól…

 

2000-ben Fassang László megszakította párizsi tanulmányait, mivel francia mestere a japán Sapporóba delegálta, ahol egy évre átvette a városi hangversenyterem orgonistájának szerepkörét. Közben harminc hangversenyt adott, s mesterkurzusokat tartott hallgatóknak és érdeklődőknek a rá bízott Kern orgonán. Megragadta az alkalmat, és Japánban elkészítette első orgonalemezét, amelyen Bach és Liszt művei mellett saját interpretációi is hallhatók.

 

Két évvel később hatalmasat lendült a kerék, zenei pályafutása végleg sínre került. 2002-ben megnyerte a kanadai Royal Bank Calgary Nemzetközi Orgonafesztivál és Verseny improvizációs aranymedálját, 2004-ben a francia Grand Prix de Chartres Nemzetközi Orgonaverseny nagydíját és a közönségdíjat! Az előző kitüntetés az orgonisták világbajnoki érmének, az utóbbi olimpiai győzelemnek felel meg…

 

– Calgaryi győzelmem után hazajöttem látogatóba. A repülőúton eljátszottam a gondolattal, hogy újságírók rohamán kell majd átverekednem magam Ferihegyen. Ehelyett süket csend fogadott. Másodszorra okosabb voltam. Ügynököt szerződtettem, hivatásos újságíró állított össze sajtóanyagot. A chartres-i eredményhirdetés után néhány órával már száz fölött járt a médiaforrások száma, amelyek közzétették a hírt… PR nélkül ma az ember nem jut sehová.

 

Hat év távollét után Fassang László visszatért Magyarországra, zsebében a spanyol San Sebastian Zeneművészeti Főiskola vendégprofesszori szerződésével („havonta kétszer kell néhány napra kimennem improvizációt oktatni”), egykori felfedezőjével, Baróti Istvánnal részt vett a Művészetek Palotája orgonájának építésében, majd kinevezték az intézmény orgonakoncert-szervezőjének.

A 2006-os évet Liszt- és Prima-díjjal zárta, a múlt évtől pedig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgonatanár adjunktusa.

 

Bohém hangulatú lakásában hárman vagyunk, Fassang László, a zongorája és én. Arról beszél, hogy az új és a minél érdekesebb hangzások felfedezése izgatja. Ebben a szellemben rándul át a zene más területeire, és koncertezik Prunyi Ilonával, Palya Beával, Szokolai „Dongó” Balázszsal, Dés Andrással, Bacsó Kristóffal és a vietnámi születésű, francia szaxofonossal, Vincent Le Quanggal. Ám ezek „oldalirányú” kalandok, mindent, amit belőlük vagy tőlük megtanul, az orgonálás új útjainak kimunkálásába fektet.

 

– A klasszikus orgonaművek egy adott kor adott hangszertechnikájára épültek. Barokk darabot csakis barokk orgonán lehet tökéletesen eljátszani, és ugyanígy vagyunk a romantikus vagy más korszakokkal is. Nálunk nem maradt fenn történelmileg értékes orgona. Ezért kell Ausztriába, Német- vagy Franciaországba utaznunk egy-egy korhű lemezfelvételért, koncertért. Egyedül Toulouse-ban tizennégy híres, történelmi orgona van…

 

Fassang László arról álmodik, egyszer képes lesz felépíteni egy orgonafalut, korszakokra jellemző hangszerekkel, akusztikával. A terv immáron piramis méreteket öltött, mivel időközben felismerte, az építés egy dolog, de orgonajátékosokat is kell nevelnie, orgonatanárokat és orgonakészítőket képeznie – és nem utolsósorban befogadó közönséget formálnia.