Lenn a város fényei, fenn a kert lángjai.

Lenn a város zaja, fenn az örökkévalóság csöndje.

Az „Angyalok Kertjéből” letekintve a városra, a villózó jelenre, a szemlélőt megrohanja a nosztalgia különös érzése, nem érzelmek, hanem a „genius loci”. Különös szelleme van e helynek.

A kezdet kezdetén az volt a feladata, hogy helyzetéből, területéből adódóan kiváltsa azon kisebb temetőket, amelyek Buda területén az idők folyamán létesültek. A további sorsát a történelem formálta. Létrehozása hosszas területi érdekviták után, 1894-ben történt. Nevét a Széchenyi-hegy délkeleti lejtőjéről kapta. Eredetileg 34 hektár volt a területe, ez napjainkra 42-re bővült.

Kevés írásos dokumentum maradt fenn az első két évtizedről, nem tudni, miért. Így csak régi, „kósza hír” számol be arról, hogy egyszer, egy nagy esőzés után „elindult a temető”. Ki tudja? Síremlékek a kezdetekből nem nagyon maradtak fenn. A jelenlegiek egy része a régebbi budai temetők felszámolása után kerültek – gazdáikkal együtt – a sírkertbe. Eleinte a XX. század polgári ízlését jelenítették meg, majd a század második felétől vallási ihletésűek lettek.

A Kerepesi úti temető lezárása (1952. szeptember 30.), majd Nemzeti Sírkertté átminősítése (1956. május 1.) után a Farkasréti lett a régi, majd az új politikai, egyházi, gazdasági és katonai elit, valamint a tudós- és művészvilág befogadója. Az 1952. évtől kezdve az ide temetett kiválóságok száma is megnőtt. Mindenki temetőjévé vált, mindenkit befogadott: művészeket, tudósokat, egyházi személyeket, sportolókat, katonákat. Így vált dominánssá, így lett „primus inter pares” (első az egyenlők között) fővárosi viszonylatban. Kialakultak, vagy tovább „fejlődtek” a parcellacsoportok, így a művész-, a tudós-, a katonai parcella, majd 2007-ben megnyílt az „Angyalok Kertje”. Az utakat járva sok ismerőssel „találkozunk”.

A központi ravatalozó kert felőli árkádja alatt alussza örök álmát Bajor Gizi és őt a halálba követő férje, Germán Tibor. Akadémikusok: Kosáry Domonkos, Szentágothai János, Keresztúry Dezső, Szegfű Gyula; feltalálók: Csonka János, Bánki Donát, Asbóth Oszkár; zeneszerzők: Bartók Béla, Kodály Zoltán Huszka Jenő; a zongoraművész Fischer Annie, a karmester Ferencsik János, és azok, akik a zeneszerzők kottajegyeit csodálatos hangra váltották: Gyurkovics Mária, Székely Mihály. A szív is hevesebben lüktet, mert gondolatban hallja az Örök Tenor áriáját: „Hazám, hazám, te mindenem”, énekli az örök Bánk bán, Simándy József.

Az Opera színpada átvált a fővárosi színházakéra. Egymás után jelenik meg Jávor Pál, Kabos Gyula, Gobbi Hilda, Tolnay Klári, majd Básti Lajos, Pécsi Sándor, a csodálatos Ruttkai Éva és Domján Edit. A nagy nevettetők, a Latabárok, a holdvilágos éjszakában Karády Katalin. A Csárdáskirálynő Honthy Hannája, a konferanszié Komlós János, szája sarkában egy rejtett mosollyal, és már nevet a mennyei nézősereg, mert Marton Frici bejelenti az eltávoztában is életet jelentő, vidám embert, Hofi Gézát és a „vadászkutyát”. Itt van a gyáros Haggenmacher Károly, a szobrász Amerigo Tot, Borsos Miklós, Telcs Ede, a kerámia művésze, Kovács Margit, a festők, Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Czóbel Béla. Nem mehetünk el érzések nélkül íróink, költőink, Kaff ka Margit, Kodolányi János, Nemes Nagy Ágnes, Örkény István, Weöres Sándor és párja, Károlyi Amy sírja mellett sem.

A felsorolásban nem szerepelhet minden híresség, ahhoz ez az egész lapszám kevés lenne. A válogatás önkényes, csak példázni akarja Farkasrét kiemelt szerepét és jelentőségét. Itt a múlt adja a jövő tartalmát, itt, ahol a régi idők tanúi tartanak oktatást a jelen emberének.

Elmegyünk a romló Érdi úti kriptasor mellett, fel a hegy felé, és látjuk a kapu feliratát: Angyalok Kertje. Igen. Az angyalok innen vigyázzák a hegyoldal békéjét, az eltávozottak álmát.

Requiescant in pace!