Egy városrész szomorú valósága elevenedik meg a színes képeken. Még érzékelhető a dicső múlt, amikor az embereknek volt állásuk, tudtak lakást, autót venni, ám a háttérben már leselkedik a szomorú jelen. Az ott élők többségének a Csepeli Vas- és Fémmű bezárása óta nem maradt más, mint a munkanélküliség, a lassú vegetáció. Ahogy Jolsvai András újságíró mondta a megnyitón: „… a május elsejei sakkverseny résztvevői éppen úgy öltözködnek, ahogyan harminc éve tették… ugyanaz a büfé a strandon, mint egykor volt… meg az ötágú csillag a vasmű kerítésén… a Rakéta utca táblája… és a ponyva a letakart Moszkvicson… Csepelen látszólag megállt az idő”.

 

Kovalovszky Dániel mindezt a dokumentarista fotográfi a eszköztárával úgy ábrázolja, hogy bár nem mond ítéletet, mégis figyelmeztet, elgondolkodtat, és egy picit talán a nosztalgia érzését is előcsalja. Bár nem minden képen van jelen az ember, mégis folyamatosan előbukkan. Érződik, hogy az alkotó szoros, már-már barátinak nevezhető kontaktust alakított ki velük, szeretettel ábrázolja őket. Külön szót érdemel a tárlat precíz rendezése, amelyben komoly segítséget jelentett a szintén Hegyvidéken élő jó barát, Dezső Tamás fotóriporter.

 

A csepeli sorozat egyik darabja

 

Nem először nyúlt Kovalovszky olyan témához, amelyet előtte más még nem dolgozott fel. Az Öregek otthonai, valamint az idős, elfeledett színészeinket különös érzékenységgel bemutató Hulló csillagok című sorozata számos elismerést aratott. Ezek sorából csak a legjelentősebbek: a Magyar Sajtófotó Pályázatokon elért helyezések, a Pécsi József- és a Budapest Fotográfi ai Ösztöndíj, valamint a 2008-as Pictures of the Year elnevezésű nemzetközi versenyen elért díj.

 

A mostani anyag is hasonló sorsra „ítéltetett”. Bár minden kitüntetésnél fontosabb a témára irányított fi gyelem, valamint a legutolsó, lábat ábrázoló felvétellel burkoltan feltett kérdés: merre tovább, „vörös” Csepel?