Első hallásra talán kissé provokatívnak tűnik, mégis sokatmondó Kránicz Botond kiállításának címe. A „Van képem hozzá” egyszerre utal a Kós Ká roly iskola ifjú alkotóművészének bátorságára, ahogyan megörökíti mindazt, ami számára fontos, és magára a produktumra, egyedi látásmódját tükröző képeire – mondta a tárlatot megnyitó Lovas Pál.

Az alpolgármester felhívta a figyelmet, hogy a fotográfia a legújabb kifejezési eszköz, hiszen a hatodik művészeti ágként csupán a 19. században indult el hódító útjára. 1826-ban a francia Niépce-nek még nyolc óra exponálási időre volt szüksége ahhoz, hogy megörökítse a párizsi háztetőket, tíz évvel később Daguerre képéhez húsz perc kellett, ma már egy szempillantás is elég. De hiába a technika rohamléptű fejlődése, a jó fotóhoz értő fényképész szükséges.

Ahogyan Moholy mondta, a fotó a látás nyelve, ha pedig jól értjük, felismerjük benne környezetünk szépségeit, megörökítésre érdemes részleteit. Bár sokan azt gondolják, ehhez elég lenyomni a fényképezőgép gombját, ellesni és megörökíteni, tartalommal megtölteni egy másodpercet legalább olyan nehéz, mint ecsettel vászonra vinni a szemünk elé táruló látványt. Kranitcz Botond – kora ellenére – alkotásaiban képes megragadni azokat a pillanatokat amelyek rögzítik és érzelemmel töltik meg az elmúló fényeket – hangsúlyozta Lovas Pál. Képei mindenkor másodlagos jelentéssel is bírnak, így ösztönözve a nézőt, hogy újraértelmezze a megszokottnak hitt látványt. Különösen igaz ez szociofotóira, amelyeken nehéz sorsú emberek mindennapjai elevenednek meg.

Kende Tamás Balázs Béla-díjas fotóriporter szerint a fényképész, miközben alkot, a fénnyel ír. Képei történeteket mesélnek el, amelyeket a befogadó tölt meg mondatokkal. Egy jó fotós olyan momentumot rögzít, mely utána a néző fantáziájában szárnyra kap, és ezer színnel, gondolattal tölti meg. Kránicz Botond legtöbb képe ilyen: tetszetős a szemnek, felkavaró a léleknek és elgondolkodtató az elmének.

M.