Halk zene szól a „MOM” művelődési ház kupolatermében, amikor megérkezem. Azt hiszem, rosszul látok: frakkos úr sétál föl s alá a folyosón. Odakint éppen 34 Celsius-fokot mérnek árnyékban… A talpig snájdig férfi szemmel láthatóan vár valaki(ke)t. Apró verejtékcseppek a homlokán. „Ez igen, megadja a módját” – gondolom.

 

Orsós János (jobbra) és táncos kedvű társai

 

Nincsenek ezzel másképpen a később jövők sem. Karéjban elkelnek az ülőhelyek az ablakoknál, patyolatfehér ingű urak és frissen ondolált hölgyek töltik meg a termet, lehetnek vagy harmincan. Orsós János – mert így hívják a frakkos urat – egyremásra jó ismerősként üdvözli az érkezőket.

 

– Havonta egy alkalommal tartjuk az Ősztáncot – ontja a szót lelkesen, s nyomban kiderül, ő a lelke a társaságnak. – Ennél sokkal többen szoktunk lenni, voltunk már itt nyolcvanan is. Most a megszokottól eltérően egy nappal előbb van a program, a meleg is nagy. De a lábunkban van a tánc! Énekesnőnk, Kelemen Edit szórakoztatja a nagyérdeműt, sőt mindig meghívunk egy együttest is, meglepetésként. Most az Akácvirágékat, akikről tudni illik, hogy már külföldön is megfordultak, Franciaországtól Bukarestig.

 

Mióta járnak ide a kerületi örökifjak? – kérdezem tőle.
– Az idén januárban indult a program Hambuch Gerdának, a „MOM” vezetőjének köszönhetően, ő karolta fel az ötletet. Büszkén mondhatom, hogy nem ez az egyetlen otthonunk Budapesten. Óbudán, Angyalföldön, a XI. kerületben is van klubunk, s még sorolhatnám. Itt mindenki amatőr, pénz nélkül lép fel, kizárólag a tánc szeretetéért. Libben egy halvány rózsaszín muszlin zsorzsett ruha, röppen két szőke tincs, megérkezik Marika, Orsós János párja, s mellette egy deli, szőke, kék szemű, szintén frakkos úr. Ő Keresztes Sándor. Párjának, Ilikének a pepita cipőjéről alig tudom levenni a szemem.

 

Felcsendül minden táncok örökzöldje, a tangó. Ha hiszik, ha nem, hajlanak a hajdan karcsú derekak, perdülnek a kicsit pufókabb bokák. A nyitány meghozza a jó kedvet.

 

Még kis sem fújják magukat az „ősztáncosok”, máris tüzes tarantellát jár a vendég együttes, piros-fekete szoknyák fodrai repülnek, kivillannak a fekete harisnyák, nyolc hölgy irigylésre méltóan egyszerre bokázik, dobja a lábát előre, hátra. Másodjára jön a Hej, mambó, mambó Itáliánó. „Róma, Nápoly és Genova, tipeg-topog ide-oda”, éneklik mindannyian.

 

– Tudja, ha megszólal a zene, nem fáj semmink! – kiáltja oda nekem az egyik táncos. A végén mindenki táncra perdül, csak egy-két bátortalanabb úr „árul petrezselymet” a terem szélén. Igazi össztánc ez az ősz táncosoknak.

 

– Amikor hazamegyek – mondja egy hölgy kipirulva –, a hároméves unokám azt kérdezi: „na, mit táncoltál ma, nagyi?”