A középkor évszázadai során a Buda városát övező hegyek nagy részét összefüggő erdő borította, ám a XIV. századra a városhoz közeli hegy- és domboldalakat már bevonták a szőlőművelésbe is. Ez a késő középkorban főleg az Óbuda környéki területeket jelentette, de a mai XII. kerület helyén is akadtak már szőlőültetvények, például a Sas-hegyen. A budai boroknak ebben az időben Európaszerte jó hírük volt, az itt termett szőlők levét többre tartották, mint a tokaji nedűket.

 

A magyar királyok vadaskertje az egykori Nyék falu mellett terült el. A hozzávetőlegesen négy kilométer átmérőjű, bekerített, erdős vidékbe beletartozott a XII. kerület egy része is: a Zugliget és a Budakeszierdő. A vadaspark határa nyugaton a pálosok budaszentlőrinci – ma Szépjuhászné – birtokaival volt határos. Későbbi korok történetírói is beszámolnak a vadaskertről, így a XVI. században Magyarországon járt török históriás, Dzselálzáde Musztafa leírja a hatalmas kerítéssel és sánccal körbevett területet, amelyhez néhány hegy és halom, valamint mezők is tartoznak.

 

A budaszentlőrinci kolostor egy ideig a pálosok – az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend – központja volt. A Szépjuhászné területe, amely a János-hegy és a Nagy-Hárs-hegy közötti nyeregben fekszik, egy reformkori vendéglőről kapta elnevezését, korábban Budaszentlőrincként ismerték. A pálosok a Pilis-hegységet tekintették szent helyüknek, a rendalapító Boldog Özséb ide vonult remetetársaival 1246-ban. Első kolostoruk pontos helyét illetően a mai napig nem zárultak le megnyugtatóan a kutatások.

 

A XIV. században a pálosok vezetője, Lőrinc apát elhatározta, hogy új kolostort építtet Budához közel. Választása arra a területre esett, ahol egy kicsi, Szent Lőrincnek szentelt kápolna állt, amelyet a közeli Budakeszi földművesei látogattak. Téves tehát az az elképzelés, hogy az építtetőről nevezték el a helyet. Ezt nem is tehették volna, hiszen Lőrinc apátot soha nem emelték a szentek sorába.

Itt kezdték meg az építkezést 1301-ben, amit aztán Károly Róbert is támogatott. 1335-ben a kolostor adományként megkapta a környező erdőket, szántóföldeket. Később Nagy Lajos király (1342–1382) utasította a máramarosi sóbányát, hogy évente 300 aranyforint értékű sót adjon a budaszentlőrinci kolostor részére. Ezt az adományt a későbbi uralkodók is megerősítették, annyi változtatással, hogy Zsigmond király már saját magát tüntette fel adományozóként.

 

A XIV. században felvirágoztatott kolostor Mátyás király idejében élte fénykorát. Maga az épület akkora volt, hogy a lenyugvó nap fényében tornyai árnyékot vetettek a budai várra. Ha ezt a korabeli forrás túlzásának is tekintjük, az az adat mindenesetre jól érzékelteti a kolostor méreteit, hogy egyszerre 500 szerzetes élt a falak között, és további 15 vendég elszállásolására volt lehetőség. A szerzetesek egyszerű cellákban laktak, de a főúri vendégeket díszes lakosztályok várták. Ezekre szükség is volt, hiszen Zsigmond és Mátyás király is előszeretettel látogatta meg a kolostort.

 

A kolostor romjai napjainkban

 

Mátyás különösen kedvelte a pálos rendet, szívesen töltötte idejét a barátok között. Még pallosjogot is adományozott a kolostornak, de nincs róla adat, hogy valaha is éltek volna ezzel. Mátyás érzelmi kötődése meg is látszott, uralkodása alatt folyamatosan bővült és szépült a pálos központ. 1488-ban létrehoztak egy fürdőházat és egy kis kápolnát, s ezzel egy időben egy másik kápolnát is építettek Remete Szent Pál tiszteletére, akinek az ereklyéit Nagy Lajos király adományozta a rendnek 1381-ben. A Szent Pál-kápolna 1486 és 1492 között készült el, az építkezést feltehetően Kassai István, Mátyás király egyik építőmestere irányította.

 

A kolostorban pezsgő élet folyt, szellemi és fizikai értelemben egyaránt. A szerzetesek mintagazdaságot létesítettek a Nagy-Hárs-hegy lejtőjén, akadtak köztük szobrászok, ablaküveg-készítők, építőmesterek és könyvmásolók is. A könyvkészítő műhely olyan magas színvonalú volt, hogy egyes források megemlítik: Mátyás király híres korvinái közé is bekerült a budaszentlőrinci szerzetesek egy-két alkotása. Néhány kutató felvetette azt is, hogy esetleg itt volt a királyi könyvtár scriptoriuma, azaz a kéziratok másolására berendezett szerzetesi helyiség is. Külön érdekessége a kolostor kultúrtörténetének, hogy egy Bátori László nevű szerzetes, egy közeli barlangba elvonulva, a XV. század második felében lefordította magyarra a Bibliát.

 

A kolostor főépülete a háromhajós, kéttornyos nagytemplom volt, amely uralta a környezetében elterülő, kisebb mezővároshoz hasonlatos szerzetesi kolóniát. Hasonlóképpen meghatározó eleme lehetett a budai hegyek Várból látszó panorámájának, mint a mai Erzsébet-kilátó.

 

A törökök elpusztították az épületet, a romok között felbecsülhetetlen értékű könyvek égtek el. Remete Szent Pál ereklyéit még megmentették, azonban 1527-ben azok is odavesztek, amikor a védelmet adó trencsényi vár leégett. A végül kimenekített kincsek értéke közel százezer forintot tett ki, s a Homonnai család tulajdonába kerültek. A török uralom idején a kolostor romjait kőbányaként használták, 1627-ben a budai pasa ezekből a kövekből erősíttette meg a budai vár védműveit. A török kiűzését követően a pálosok megpróbálták visszaszerezni birtokukat, de nem jártak sikerrel.

 

A XIX. századra a kolostor falainak maradványai csak alig látszottak ki a földből; néhány oszlop- és lépcsőmaradvány árválkodott a sűrű erdőben. A régészeti kutatások már ekkor, 1846-ban megindultak, és kisebb megszakításokkal folyamatosan tartanak a feltárási munkálatok. A legutóbbi nagyobb ásatás Bencze Zoltán vezetésével történt 1985 és 1994 között, ekkor azonban pénz hiányában nem tudták folytatni a helyreállítást. A Szépjuhászné és a pálos kolostor romjai ma népszerű kirándulóhelynek számítanak, a gyermekvasút egyik állomásával, ahonnan számos turistaút indul a budai hegyek egyéb területeire.