Futó László a szó legnemesebb értelmében amatőr fotóművész, de tehetsége hivatásos szintre emeli őt. A XII. kerületben élő mérnök főként nyugdíjaztatása után, s különösen miután magára maradt, találta meg a természetjárásban és tájfényképezésben a saját művészi kifejező eszközeit,  lehetőségeit. Azzal a nemes szándékkal, hogy megossza másokkal is a szűkebb és tágabb haza kevésbé ismert történelmi szépségeit,  sok száz kilométeren át tudatosan bejárta és megörökítette sokszor már csak romokban fellelhető épített egyházi értékeinket Pannonhalmától Munkácsig, Csempeszkopácstól Moldáviáig.

Futó László kevésbé ismert történelmi szépségeket fotózott

Új kiállításán a történelmi időben Esztergom ablaktorzójától a szegedi Fogadalmi templomig tágul szemünk előtt a világ, térben pedig hol egy vár részeként, máskor tájban magányosan várakozó kis kápolna képében csodálkozunk rá alig ismert múltunkra.  Futó kamerája mindig megtalálja azt a szöget, beállítást, kompozíciót, napszakot, amelyben felfénylenek a néma kövek, fából épült, tornyos építmények, csónakforma fejfák, festett külsők és belsők. Hallgatagon is beszédesek a tájba simuló, fényes fotópapíron érkező üzenetek: „Ne rohanj, végy észre minket! Vedd észre a világ talmi csillogásában egyre el-eltűnőbben, de még fellelhetően feléd nyúló gyökereidet, és hagyd, hogy beléd táplálják összetartozásunk erejét!”

S az ember boldog örömmel és nosztalgiával szembesül ezekkel a formákkal és a bennük megbúvó üzenetekkel. Talán egy pici jogos szégyen is átsuhan lelkiismeretén, amiért távoli vidékek jóval ismertebbek számára, mint amelyekre itt rácsodálkozik. Köszönjük Futó Lászlónak a felfedezés élményét.

(muzsay)