A böjt Krisztus áldozatos böjtölésének, kínszenvedésének és kereszthalálának szimbóluma. Hasznos voltában már az ókoriak sem kételkedtek. Bölcsen rendezte el ezt a tapasztalás, a vallás, no meg a mindenható: a szervezetet megtisztító, az egészségünket, immunrendszerünket megerősítő koplalás felkészíti a szervezetet a tavaszi megújulásra.

 

Eleink elsősorban a húst, különösen a sertéshúst hagyták el étrendjükből, majd az állati zsiradékot is. Ám, mint tudjuk, az ember esendő, s csütörtökre kedvüket szegte az eltökélt éhezés. Rádöbbentek, hogy a kamrában még ott lapul a farsangi étek bőséges maradéka, vétek volna, ha kárba veszne! Nosza, függesszük fel a megkezdett böjtöt, együnk még egy utolsót! El is nevezték e „vétkes” harmadnapot zabáló-, egyes vidékeken tobzódócsütörtöknek. Ekkor a farsang végleg kiadja a lelkét, s valóban elkezdődik a komoly böjt.

 

 

A keresztény egyház az első századoktól kezdve előírta híveinek az evéshez kötődő megszorításokat bizonyos időszakokra, illetve napokra. Böjt idején napi háromszori étkezést tartott megengedettnek, ebből egyszer lehetett jóllakni. Tartózkodni kellett a hústól, a zsíros ételektől. A húsvét előtti nagyböjtben hamvazószerdára, nagypéntekre és a pénteki napokra vonatkozott a hústilalom.

 

A nagypénteki böjtöt a protestánsok is betartják. Ezen a napon csak egyszer esznek, este. A hívőket ugyan nem tiltották el a húsevéstől, de ők sokfelé átvették ezt a szokást a katolikusoktól. Régebben a nagypénteki böjtöt már az előtte lévő napon megkezdték. Ebből a szokásból ered a zöldcsütörtök elnevezés, jellegzetes étrendi összeállítással: spenót rántott zsemlével, bundás kenyérrel.

 

Ma is jól ismert és bevált böjti étel a cibereleves, amelynek alapanyaga lehetett korpa vagy aszalt gyümölcs. A korpán erjesztett, leszűrt savanyú lébe kukoricát, kölest vagy hajdinakását főztek. Ezt behabarták liszttel és tejföllel. Ezenkívül rendszerint halat, növényi ételeket, kenyeret ettek böjt idején.

 

A böjt gyógyító hatását, mint már említettük, az ókori egyiptomiak és Hippokratész is ismerték, gyakran alkalmazták. A gyógyszeres kezelések előtérbe kerülése után Galénos, az egyik legjelesebb ókori orvos hatására évszázadokig háttérbe szorult. Csak a reneszánsz idején fedezték fel újból a böjtterápiát. Paracelsus csaknem minden panaszra  ezt javasolta. A XVIII. és XIX. században világszerte számos tanulmányt írtak a böjtről, és böjtklinikákat is nyitottak.