Két percben kellett bemutatnod a húsz évvel ezelőtt történteket. Ez nagyon rövid idő, ha arra gondolunk, mi mindent változtatott meg 1989 nyara, ugyanakkor hosszú is, ha a beszámolót hiteles tartalommal kell megtölteni. Hogyan győzted, főleg egyedül?
– Nem voltam egyedül, a némettanárommal, Vajda Beával dolgoztam együtt, aki velem jött a múzeumokba, körbetelefonálta a fél önkormányzatot, találkozókat szervezett, ott volt velem a beszélgetések nagy részén, és folyamatosan kijavította az elkészült szövegeket. Számíthattam a történelemtanárom, Gór Szilvia segítségére is. Többhónapos anyaggyűjtés után kezdtem először azt érezni, hogy teljesebb képet kaptam az eseményekről. Tanárnőim minden apróságra kiterjedő korrekciója után, szinte az utolsó pillanatban küldtük el a pályamunkámat. És édesanyám is nagyon sokat segített. Bár szakmája szerint ez nem az ő területe, hiszen építészmérnök, mivel azonban átélte a rendszerváltást, magyarázataival segített megérteni a történelmi hátteret.

 

A pályázatot két fő kategóriában hirdették: Magyarország, valamint a XII. kerület szerepe. Miért az utóbbit választottad?
– Kiskorom óta itt lakom, testhezállóbbnak éreztem, több kutatási lehetőséget kínált, és nem utolsósorban érdekeltek a közvetlen környezetemben történtek. Mindenki, akihez fordultam, nagyon készséges volt, sok segítséget kaptam. Nagyon jó érzés, hogy mindez itt történt, éppen az én kerületem fogott öszsze másokért.

 

Könnyen megtaláltad a „forrásaidat”?
– A kutatás eleinte nehezen indult, kevés volt a rendelkezésre álló dokumentum, de hamarosan beindult a gépezet, és váratlanabbnál váratlanabb információkra bukkantam. Több meglepő, sőt megható dolgot tapasztaltam. Az első interjúalanyom Henn Péterné, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa volt, aki részt vett a menekültek elszállásolásában, s bizony könnyes szemmel emlékezett vissza, mennyire esetlenek voltak az újonnan érkezettek, és milyen megható volt a határnyitás bejelentését követő döbbent, néma csend, majd a hirtelen kitörő üdvrivalgás – nekem is könnybe lábadt a szemem a hallottakra.

 

Lakatos Carmen (jobbra) a német nagykövettől vette át a díjat

 

Érezted, hogy nyerni fogsz?
– Dehogy, nem is álmodtam róla! A hírt a német lektorunktól hallottam, először el sem hittem. Még most is kicsit hihetetlen az egész, hiszen rögtön a díjátadást követően utaztam Németországba, s a megnyert laptopot csak kibontani volt időm.

 

Amikor a díjátadón a műsorvezető kérdezte, milyen további terveid vannak a témával, egy röpke pillanatra elakadtál a válasszal.
– Igen, kicsit szégyenkezve vallottam be, hogy nekem ez ennyi volt. Számomra ez már történelem, és úgy is foglalkoztam vele, mint egy történelmi eseménnyel, amit szeretnék jobban megismerni. Hogy a továbbiakban mivel foglalkozom, még nem tudom, érdekel a jog, a törvényszék, de a kommunikáció, az újságírás is.

 

Hogy fogadták otthon a győzelmedet?
– Amikor édesanyám megtudta, hogy nyertem, alig hitte el; azonnal körbetelefonálta az ismerősöket, nagypapámat és mindenkit, aki hajlandó volt meghallgatni. Még ha kicsit kínos is volt, hogy így dicsekszik velem, nagyon jólesett, hogy büszke rám.

 

Mit jelent számodra a Hegyvidék?
– Szeretek itt lakni, a XII. kerület szerintem az egyik legbiztonságosabb és legnyugodtabb része a városnak. Budapestet imádom, minden nyüzsgésével, az állandó rohanással együtt – de a pörgés után jó hazajönni a csendes zöldövezetbe. Nekem az a szó, hogy Hegyvidék, egyet jelent az otthonnal, a barátokkal, az egész gyermekkorommal. Itt születtem, ismerem, mint a tenyeremet. Bármilyen hangulatban legyen az ember, itt megtalálja a neki való helyet.