Ablak vagy tükör – Susan Sontag e két típusba sorolta a fotósokat, illetve alkotásaikat. Vartus Péter fotográfus Takács Gabriella kiállításának megnyitóján, az idézett amerikai írónő gondolataiból kiindulva, úgy fogalmazott: könnyűnek tűnik a fotózás ma, a digitális fényképezés korában, ám egy gombnyomásnál több kell, hogy valaki mások számára ablakot nyisson a világra. A Jókai Klubban kiállított képek alkotójának ez talán sikerült – valószínűleg a látogatók többsége számára tud újat mondani a világról, még akkor is, ha esetleg ismert helyszíneken járt fényképezőgépével.

 

Pokorni Zoltán polgármester – aki szintén szólt néhány szót a polgármesteri hivatalban dolgozó Takács Gabriella képeinek bemutatóján – a távoli tájakat megörökítő fotók kapcsán az utazás iránt felébresztett vágyról beszélt. Mint mondta, a hatvanas-hetvenes években még nem nagyon utazhattunk nyugatra, a világnak csak azt a részét járhattuk be, amit számunkra elérhetővé tettek. Így aztán a világjárás – még akkor is, ha az puritán körülmények között történik – különösen nagy élményt jelent a rendszerváltozás előtt felnőtt generációnak.

 

„A határnyitáskor mi is vittünk haza egy darabot a szögesdrótból” – mesélte lapunknak Takács Gabriella, akinek szülei kőszegiek, így aztán igazán tudja, milyen volt évtizedekig bezártságban élni, úgy, hogy még a nagymamája temetésére is csak nagy nehezen, határsáv-engedéllyel tudtak elmenni. Persze gyermekkorában ő is sokat kirándult a családjával, főként itthon, valamint a felvidéki rokonságnak köszönhetően északi szomszédunknál, ahol a természetet járták, városokat néztek. A magyarországi barangolásokat az iskolai évei alatt a népszerű Tájak, Korok, Múzeumok országjáró versenyhez igazították, amelyen végül országos harmadik helyezést ért el.

 

„Nyugatra” először 1986-ban jutott el, érettségi ajándékként meglátogathatta egyik bécsi levelezőpartnerét. Aztán a következő években, ahogy már érződött a rendszerváltozás szele, és egyre nyitottabbá váltak a határok, több osztrák és német városba is elutazott. Miután magyartanárként lediplomázott, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének tisztségviselője lett, és a nemzetközi kapcsolattartás során új országok tájaival, lakóinak életével, problémáival ismerkedhetett meg. Első repülési élményét egy frankfurti regionális konferenciának köszönheti.

 

Azt követően, hogy Budapestre költözött, „beszippantotta” az államigazgatás, munkája miatt nem igazán volt lehetősége utazni. Tíz év kihagyás után, „fapados” úti ajánlatok kihasználásával jutott el ismét távolabbi tájakra, először Jordániába, majd Izraelbe, Törökországba, Marokkóba, Kambodzsába, Laoszba, Thaiföldre, legutóbb pedig Peruba, ahonnan a mostani kiállításra is hozott lenyűgöző felvételeket. Természetesen még sok helyre szeretne eljutni, egész egyszerűen azért, mert „a különböző országok embereinek életét megérteni, megérezni, mindennapjaik részesévé lenni csak a helyszínen lehet”. Magyarországon is van még sok felfedeznivalója, hiszen mindegyik tájegység valamennyi évszakban más és más arcát mutatja.

 

Ami a fotózást illeti, Takács Gabriellánál ez apai örökség: gyermekkorában édesapja sokat fényképezett, tőle sajátíthatta el a technika csínját-bínját. Úgy érzi, a fotók bemutatásának igénye egyfajta pedagógusi attitűd nála. Szeretné átadni a „tudását”, mindazt, amit látott, megismertetné az itthon maradókkal, vagy utazásra buzdítaná őket.