Ahány tánc, annyi világ. Az angolkeringő hűvös elegancia és visszafogottság, a bécsi keringő romantikus lelkület és lendület, a tangó végzetes szenvedély.
Minden társastánc más ember, más stílus. Jó mindig más bőrébe bújni – e gondolatokat válaszként kapom Székely Attilától, a Harmónia Táncklub tanárától arra a kérdésre: „Mi a vonzó egy kamasznak a társastáncban?”

– Kőbányán laktunk – emlékezik vissza az első lépésekre –, és édesanyám meglátott egy tánctanfolyamról szóló hirdetést a Pataky Művelődési Központban. „Van kedved hozzá?” – kérdezte. Eszembe jutott a nyolcadikos záróbuli, az a fergetegesen rockyzó srác. Hú, ha én így…! Naná, hogy elkezdtem tánciskolába járni. A Patakyban akkor Szántóné Romhányi Erzsi tanította a kezdőket és a haladókat. Ő lett az etalon, a példakép. Soha nem helyezte magát az előtérbe, remek közösséget teremtett.
Minden együtt volt tehát: zene, tánc, lányok, társaság. Tizennégy éves korban mi másra vágyhat egy kamasz?
– Kimondhatatlanul jól éreztem magam köztük. Alig vártam a vasárnap délutánokat. Egy napon Erzsi néni azt mondta: „Fiam, te tehetséges vagy, próbáld meg a versenytáncot, kerítünk neked egy lányt párnak!” A dolog beindult.
Erzsi néninek jó szeme volt, Attila szívét-lelkét beleadta a táncba. Ideális táncos alkat, gyors mozgású, vékony, kitartó.
– Hat-hét évig tartott az amatőr versenytáncos életem, jó eredményeket értünk el a párommal. Bejutottunk a legfelsőbb, az úgynevezett Sonder Classe osztályba.

Mitől más egy profi versenytáncos?

– Ott már más régiókban, más szinten zajlik az egész. A jó partner azonban ugyanúgy nélkülözhetetlen. Egy gimnáziumi tanítványom, Kondorossy Olívia kért meg, hogy legyek a társa az iskolája tízéves jubileumi ünnepségén. Ügyes táncos volt, utána éveken át együtt dolgoztunk. Eljutottunk a tánc-vb-re, Hong Kongba, felléptünk Ausztriában, Londonban. Akkor hagytuk abba – 2003-ban –, amikor Olívia elvégezte a jogot, és állást kapott Stuttgartban.

Miért Harmónia lett a táncklubja neve?

– A nevében benne van a cél: feléleszteni a harmonikus polgári hagyományokat. 1987-ben alapítottam, és kifejezetten büszke vagyok, hogy a Virányosi Közösségi Ház megnyitása óta ott működünk, közkedveltségnek örvendünk. Hozzánk járt többek között Oroszlán Szonja, Stumpf István, Csillag István, a Göncz unokák, Gyulai Balázs.
Székely Attilának nem esik nehezére bevallani: az élete a tánc.
– Nem a művészi mondanivaló, az alkotás a lényeg, hanem hogy e nélkül el sem tudom képzelni a napi teendőimet, az életem. Legalább ilyen fontos, hogy összetartsam a Harmónia társaságát, hogy színvonalasan szórakozzunk. Ezért elevenítettem fel a tánctáborokat, amelyeket télen Csillebércen, nyáron változó helyszíneken tartunk. Elvem, hogy meg kell ismerni Magyarországot. Az idén Balatonszemes az úti cél.
Attila szerint a társastánc során jó alkalom nyílik olyan ismeretek elsajátítására, amelyeket – hacsak otthon nem – nincs hol megtanulniuk a fiataloknak. Ilyen például az illem. Ha jókor, jó helyen mondja el az ő nyelvükön, szinte észrevétlenül a magukévá teszik a tudnivalókat. Ha nem, akkor nagyon nehéz elfogadtatni velük.

Amikor a terveiről kérdem, alig győzi sorolni.

– Igazi, nagy versenyeket kellene rendezni Budapesten; szeretnék valamikor tánctanárként dolgozni a Hegyvidéken; jó lenne egy fővárosi tánciskoláknak szóló munkareggelit tartani itt, Virányoson…

Apropó, Virányos! Húsz éve elválaszthatatlanok.

– Szeretem a Virányosi Közösségi Házat, ahogy az ablakon átsüt a nap, a kertből behallatszik a madárcsicsergés. Idilli hely, pályám bölcsője. A szívemhez nőtt a környék.

Mi a tánctanítás titka? Ha van egyáltalán.

– Egy életre megtanultam, hogy a titok nem a feltételezett ritmusérzékben, hanem a türelemben rejlik. A darabosan mozgó, gátlásos ifjoncból is ki lehet hozni a felszabadult, jókedvű táncszeretőt. A türelem, az ismétlés és a humor segíti át a nehézségeken.

Járay Mari