Hogy jut eszébe egy hegyvidéki kamasznak, hogy vonatra szálljon, és segíteni menjen az árvízkárosultaknak? Mi volt az, amiért úgy éreztétek: menni kell?

– Mindnyájan döbbenten néztük a tévében a híradásokat az árvíz pusztításairól. Úgy éreztük, ez nemcsak tévéműsor, ehhez közünk van – mondták valamennyien.

– Én hegyen lakom, de amikor azt láttam, hogy még ott is fákat csavar ki a szél, és komoly károkat okoz a vihar, megértettem, ennek micsoda ereje van, és úgy éreztem, valahogy segíteni kellene azoknak, akik most a legnagyobb bajban vannak. Az iskolában hallottam, hogy az osztályban már el is kezdtek szervezkedni – emlékezett vissza Bálint –, és nekem is természetes volt, hogy csatlakozom a csapathoz.

– Az eddigi árvizek és más katasztrófák még távolinak tűntek. Ez azonban túlságosan közeli és túlságosan valóságos volt – tette hozzá Orsi. – Olyan helyeket láttam elárasztva, ahová korábban kirándulni jártam.

– Én akkor jöttem rá, hogy ez komoly – mondta Anna –, amikor azt hallottam, már halálos áldozat is van. És épp ekkor jött az ötletével Orsi. Mindnyájan menni, segíteni akartunk.

Miért éppen Szikszót választottátok?

– A híradókból láttuk, hol vannak komoly problémák. Miskolcról azt gondoltuk, hogy az nagyváros, ott biztos van pénz a segítségre, Edelénybe, úgy tudtuk, sokan mentek segíteni, Szikszó azonban kicsit mostohagyereknek tűnt ebben a helyzetben – indokolta a választást Orsi, hozzátéve, egyiküknek sem volt – eddig – semmilyen személyes kötődése a településhez.

– A legtöbb kár az öregeknél volt – kapcsolódott a beszélgetésbe Tamás. – És sokan azért is nagyon el voltak keseredve, mert nem volt biztosításuk, és szó szerint az egész életük munkájának eredménye veszett oda. A gyerekeket időben elvitték Szikszóról, de az öregek között akadt olyan, aki nemigen tudott hová menni.

– Először nem is láttuk, mekkora baj – mondta Anna –, mert mire odaértünk, már visszahúzódott az ár. De amit maga mögött hagyott, az döbbenetes volt. A pincékben méteres víz állt, az ott lévő hűtőszekrények, kazánok, a pincében tárolt értékek mind víz alatt álltak, megsemmisültek.

– A Vadász-patak lépett ki a medréből – egészítette ki diákjai szavait Pintér László –, az okozott ekkora bajt. Mesélték a helyiek, vasárnap éjszaka arra ébredtek, hogy betört a víz a házukba.

– A sodrás erejét mutatja, hogy volt egy olyan épített kutyaház, amelyet négyen, fiúk, alig bírtunk el – idézte fel Tamás –, az áradás meg száz méterekkel arrébb vitte.

Miben tudtatok segíteni? Hogyan fogadtak benneteket? Nem voltak bizalmatlanok az emberek?

– Eleinte nem gondolták, hogy komolyan segíteni szeretnénk, de akkor sem voltak elutasítók. Amikor pedig látták, hogy velük együtt takarítunk, rámolunk, élelmet osztunk, akkor már nagyon örültek nekünk – mondta Anna. – Sokat segített például az empátia. Volt olyan néni, aki először azt mondta, köszöni, de már megoldódtak a legsürgetőbb gondjai, amikor azonban tovább akartunk menni, visszahívott, hogy elmesélje, milyen szörnyűség történt vele. A legtöbb embernek már az is segítség volt, hogy beszélhetett valakinek a bajáról.

– Nem üres kézzel mentünk, a gyerekek előtte gyűjtést rendeztek az iskolában, így a hirtelenjében összegyűjtött nyolcvan kiló ruhát, ötven kiló élelmiszert és körülbelül huszonnégyezer forintot vittük magunkkal – egészítette ki a pedagógus a gyerekek visszaemlékezését –, a helyszínen pedig részt vettünk a Vöröskereszt élelmiszerosztásában.

– Valamennyien találtunk feladatot – tette hozzá Hanna. – Én például kisgyerekekre vigyáztam, amíg az anyukájuk a házat takarította; tisztítószert, takarófóliát is segítettünk osztani, ennivalót vittünk azoknak, akiknek semmijük sem maradt. Volt olyan ember, akinek a beszakadt út miatt megközelíthetetlen lett a háza, és addigra már hatodik napja a szükséges élelmiszerekhez is csak nehezen jutott hozzá.

– Bálintékkal jártunk egy méhésznél – mesélte Pintér László –, akinek a fia, amikor hazatérve meglátott minket, azt mondta, attól jött vissza az életkedve, hogy vannak még ebben az országban olyanok, akik segíteni akarnak másoknak. Ha a méhészetben történt pusztítást nem is tudtuk meg nem történtté tenni, de a diákok elszántsága, az együtt érző beszélgetések talán segítenek nekik az újrakezdésben. Ott nem volt idő sopánkodni a történteken, de azt hiszem, nem csak az én álmaimban tértek vissza a nap emlékei.

– Még mindig az események hatása alatt vagyunk – mondták egyöntetűen.

Van valami, amit Szikszón tanultatok?

– Azt, hogy oda kell figyelnünk egymásra. Itt, a kerületben például viszonylag jómódú emberek élnek, fontos lenne, hogy segítsenek a károsultakon. Nekünk is jólesne, ha hasonló helyzetben lennének, akik mellénk állnának. Ilyenkor csak egymásra támaszkodhatunk, nem hagyhatunk magára senkit.

Antal Ildikó