A sziklákon fehéren tajtékzó tengerhez és a végtelenül széles látóhatárhoz a kristályvirágfélékhez tarozó jégvirágok (Carpobrotus edulis) sárgán virágzó szőnyege adja a körítést. A növény itt nem alárendelt szereplő, húsos, háromszög keresztmetszetű levelei beborítják a szikla teljes felületét, még a sziklafal párkányaiban is megkapaszkodnak és tovaterjednek. Jól érzik magukat a sós szélben és a könyörtelenül szikrázó verőfényben. Virágai a szegfűfélék rokonságát igazolva sok vékony sziromból állnak, amelyek körülfogják az elágazó, sárga bibét.
Aki egyszer látta kiterjedt állományát, biztosan azt feltételezi, hogy a növény évezredek alatt alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, és terjedt szét a kietlen, szeles sziklákon. A helyzet azonban egészen más. A jégvirágként, vagy hottentotta fügeként is emlegetett faj eredetileg Dél-Afrika partjai mentén élt. Európai jelenléte a behurcolt egyedeknek köszönhető, amelyek kiszorították az élőhelyekről a kevésbé agresszív őshonos fajokat, és így tudtak gyorsan elterjedni. A jövevénnyel együtt nem érkeztek meg azok a teknősök és más állatok, amelyek növekedését kordában tartanák, új hazájában pedig ilyen állatok nincsenek. (A természet felborult rendjének sajátos példája, hogy a jégvirágmezők egy másik jövevény, az Európába még a mi honfoglalásunk előtt Dél-Ázsiából behurcolt házi patkány kedvelt élőhelyei.)
Ma tehát a behurcolt (csúnya szóval: idegenhonos) növények uralma látszik, amit tetszetős virágaik miatt hajlamosak vagyunk megbocsátani. A látvány szüli a gondolatot: hogyan lehetne ugyanilyen virágáradatot nevelni az ablakpárkányunkon? Azonban hiába törünk egy darabot a húsos szárakból, otthon aligha szaporodik el, hiszen nem tudjuk biztosítani a szükséges klímát. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha őszig elél a „nyaralási emlék”.
Ugyanígy kevés sikerrel kecsegtet az Afrikában étkezési célokkal is gyűjtött termések begyűjtése. A magok nehezen csíráznak, a fiatal növények pedig nagyon érzékenyek.
Az otthoni tartásra a rokonság egy másik tagja sokkal alkalmasabb. A bíborvörös délvirág, vagy más nevén Granada tüze (Delosperma cooperi) levelei hengeresek, virágai pedig kisebbek és lilásvörös színezetűek. A növény jól bírja a nyári meleget, és megelégszik a gyengébb minőségű talajokkal is.
Házfal mellé, vagy déli kitettségű rézsűkre ültetve gyorsan terjed és gazdagon virágzik. Bár fagytűrő és a hazai teleket is átvészeli, a biztonság kedvéért ősszel érdemes fenyőágakkal, száraz avarral betakarni. Szaporításának legegyszerűbb módja a dugványozás, vagy a bujtás. A fekvő hajtások maguktól is könnyen legyökereznek, így az idősebb tövek tőosztással is könnyen szaporíthatók. Ellenálló növény, de a pangó vizet nem viseli el. Ilyenkor gyökerei és hajtásai elrothadnak.
A kristályvirágokkal kapcsolatban érdemes említést tenni egy a pozsgásokra jellemző növénytani sajátosságról. Ezek a növények ugyanis nem ugyanazt a mechanizmust használják a napsugarak energiájának megkötésére, mint kertjeink növényei. A mérsékelt övben a napsütés biokémiai folyamatokat indít el a levelekben, amelyek a szén-dioxid megkötése által a növény növekedését, fejlődését biztosítják. Ehhez azonban folyamatosan „lélegezniük” kell, azaz nyitott légcserenyílásokkal biztosítani a keletkező oxigén eltávozását és a szükséges szén-dioxid bejutását.
Ha a forróságnak és szárazságnak kitett – sivatagi, félsivatagi – növények ugyanezt a technikát követnék, pillanatok alatt kiszáradnának, ugyanis a légzőnyílásokon nemcsak az oxigén, hanem pára formájában a mindennél értékesebb nedvesség is távozna. A megoldás kézenfekvő: amikor süt a nap, a növény zárt légcserenyílásokkal köztes vegyületeket állít elő, aztán amikor éjjel lehűl a levegő, kinyitja légcserenyílásait, és a köztes anyagokat szén-dioxid-megkötésre használja fel. Ez a „trükk” teszi lehetővé a növényi életet sok forró és száraz élőhelyen.

BI.