Sugár Miklós karmesterként kezdte a pályafutását, tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, zenei szerkesztő volt a Magyar Rádióban, ösztöndíjasként Párizsban, Berlinben és Lyonban dolgozott. Az 1991-ben alapított EAR együttessel bejárta a fél világot: Európát, az Egyesült Államokat, Japánt, Dél-Amerikát. A Zeneműkiadói Támogatási Kuratóriumi elnöke, az Artisjus vezetőségi tagja, a Magyar Zeneművészeti Társaság és a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnökségi tagja.

Már háza kapujában azonnal látja a látogató: nem akárhová érkezett. A bejárat melletti emléktáblába – melyet 1999-ben állított a Hegyvidéki Önkormányzat – hirdeti, hogy édesapja, az Erkel-, Kossuth-, Bartók–Pásztory-díjas, Érdemes művész zeneszerző, egyetemi tanár Sugár Rezső is a Zsolna utcai öreg házban élt és alkotott. De már az ő édesapja is zenész volt, a Feneketlen-tónál lévő Szent Imre plébániatemplom orgonistája és karnagya. A zene, úgy tűnik, önöknek valóban a vérében van.
– Fogalmazhatunk így is, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy aktív korában édesanyám, Király Mária operaénekes volt, és feleségem, Mindszenty Zsuzsánna ugyancsak zenész, Liszt-díjas karnagy, az ELTE Zenei Tanszékének docense.

Akkor nem lepheti meg a kérdés: a gyerekei is ezt a pályát követték?
– Nem, de három generáció után ez talán természetes is. A legidősebb lányom számítógépes grafikával foglalkozik, jelenleg Angliában él, a középső lányom mostanában leginkább a két unokámat pesztrálja, amúgy hivatása szerint régész, a legkisebb egy zenei cég menedzsere – ennyi zenei kötődéssel be is éri.

Befolyással volt az ön pályaválasztására, zenei kötődésére édesapja hivatása?
– Minden bizonnyal. Úgy nőttem fel, hogy a lakásban folyamatosan jelen volt a zene: vagy hallani lehetett, vagy beszéltünk róla, vagy komponálni láttam édesapámat – a lényeg, hogy a zene, jelenlévőként, része volt az életünknek. Ezért sem volt véletlen, hogy ének-zenei általános iskolába jártam – a Lórántffyba, ahonnan nagyon sok kiváló komponista, zenész került ki, és szerintem az ország talán legnívósabb zenei iskolája volt.

Míg kollégám a fotókat készítette, ön említette, hogy most fejezett be egy nagy munkát. Mi volt az, és min dolgozik mostanában?
– A negyedik szerzői CD-m utómunkálatait fejeztem be. Akusztikus-élő zenei kompozíciók is vannak rajta, ezen általában a szerző végzi az utolsó simításokat. Ezenkívül most is írok kamaradarabokat, és egy zenekari darabon is dolgozom. De a legfontosabb tevékenységem – bár szabadúszó zenész vagyok –, hogy az EAR nevű elektroakusztikus zenét játszó együttessel koncertezünk. Sokat.

Díjat is kaptak az együttessel…
– Igen, Vox-Electronica-díjjal tüntettek ki minket 2001-ben.

Hosszan lehetne sorolni a kitüntetéseket, amelyeket pályafutása során kiérdemelt, most mégis inkább arra kérném, meséljen arról, mit jelent önnek, hogy édesapja után ön is megkapta a Bartók–Pásztory-díjat.
– Nagyon büszke vagyok rá, számomra ez az eddigi legnagyobb díj. A Zeneakadémia vezetésével ítéli oda egy olyan kuratórium, amelynek tagjai valamennyien kiváló muzsikusok, ezért tényleg ezt tartom a legrangosabb szakmai elismerésnek – arról nem is beszélve, milyen jó társaságban kaptam meg: Tokody Ilonával, Friedrich Ádámmal, Serei Zsolttal, a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekarral és annak alapítójával, Kováts Péter hegedűművésszel. De tudja, mi az igazán érdekes? Az egybeesés. A Bartók–Pásztory-díjat épp akkor kaptam meg, amikor befejeztem egy nagy munkát. Olyan, mint egy korszakhatár, amikor az ember megáll, összegez – és kicsit kifújja magát. Úgy is tervezem, hogy őszig, az EAR-rel szervezett programsorozatokig pihenek, töltődésre, új impulzusok gyűjtésére használom a nyarat.

Ebben a varázslatos, régi házban meg is lesz hozzá minden lehetősége! Páratlanul szép a rengeteg zöld és ez a gyönyörű panoráma.
– A ház még a nevelőanyámé volt, 1936-ban épült. Én 1960-ban kerültem ide, és jószerivel mindig vagy itt, vagy a közelben laktam – mindesetre az irányítószámom sosem változott…

Hogyan emlékszik, gyermekkorában milyen volt a Hegyvidék?
– Végignéztem a környék benépesülését. Régen ezen a helyen még utca sem volt; ahol most a Zsolna utca húzódik, az Széchenyi Zsigmond birtokához tartozott – még emlékszem a szép régi kastélyra… Gyerekkoromban itt csak a mi házunk állt és a szomszédé, egy másik a fogaskerekű mellett, fent egy nagy virágkertészet volt, egészen az Istenhegyi útig. Aztán amikor Széchenyi Zsigmond a hetvenes években meghalt Angliában, megkezdődött itt is az építkezés, a közművesítés, utak építése. Emlékszem, amikor 1963-ban U Thant, az ENSZ főtitkára Budapestre látogatott, gyorsan leaszfaltozták a Matyó utcát, ha a rangos vendég az Istenhegyi útról netán benézne, aszfaltos utat lásson… De akkor még más tempóban éltünk.

Antal Ildikó