Barabás Miklósnak, a XIX. századi magyar művészettörténet, a biedermeier festészet méltán elismert alakjának jelentős része volt abban, hogy Pest művészi központtá vált a korában. Ő volt az első festő, aki megélt művészetéből. Sikereit remekül készített portréinak köszönhette, az alkotás során ábrázoltjai élethű arckifejezéseire és jellemzésére koncentrált.
Barabás 1810 februárjában született az erdélyi Kézdimárkodfalván. Tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban kezdte, és már gyermekkorában megmutatkozott művészi hajlama, rendszeresen rajzolta tanulótársait, tanárait. Nagyszebenben Barra Gábortól a litográfia technikáját sajátította el, amit magas művészi színvonalon művelt egész életében.
Bécsben J. Ender tanítványa volt, ekkor (1829-ben) már olyan híres családok pártfogolták, mint a Wesselényik, gróf Rhédey vagy gróf Bethlen Ferenc. Vándorolnia kellett a megrendelők után, és útközben számos akvarell tájképet festett, melyek közül az egyik legismertebb az Alföldi táj gémeskúttal. 1831-től két évet Bukarestben töltött, ahol keresett arcképfestő lett, majd itáliai útja is termékenyen hatott művészetére. W. L. Leitch angol festőtől a vízfestés technikáját és egy merőben újfajta természetábrázolást vett át.
Megfestette kiemelkedő kortársait, Széchenyit, Kossuthot, Petőfit, Bemet. Jellemábrázoló remekművei közül is kiemelkedik Liszt Ferenc és Bittó Istvánné arcképe. Biedermeier hangulatot árasztó életképei közül a több ízben is megfestett Galambposta a legismertebb. Az abszolutizmus idején fényképezéssel, majd oltárképfestéssel is foglalkozott.
Szorgalmazta a Képzőművészeti Társulat létrehozását, amelynek haláláig igazgató elnöke volt, emellett 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. Hosszú pályája során a művészet elméleti kérdéseivel is foglalkozott, ennek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. A festő termékeny alkotó évei a század harmadik évtizedétől egészen a századfordulóig tartottak. 1898-ban hunyt el. Műveiből 1948-ban és 1998-ban emlékkiállítást rendeztek.

BA