„Engem a gondviselés ide ragasztott”

– A plébánosok, úgy tűnik, soha nem mennek nyugdíjba. Nem is vágynak rá? – kérdezem, miután beültünk a templom apró gyóntatószobájába. Azt mondja, ez a kis helyiség a legalkalmasabb a mély és őszinte beszélgetésekre.

– A törvény szerint a hetvenötödik évüket elért plébánosoknak be kell nyújtaniuk a főpásztor felé a lemondást. Ám mivel kevesen vagyunk, a főpásztor általában azt kéri, legyenek szívesek tovább folytatni a szolgálatot. Persze van, aki – akár betegségre hivatkozva – a nyugdíjazását kéri.

– Ezek szerint ön nem kérte. Mi az, ami erőt és energiát ad a folytatáshoz?

– Egyrészt örömmel szolgálok… Nem vagyok egy sürgő-forgó, bőbeszédű ember, de szeretek meghallgatni másokat, segíteni. Óriási megtiszteltetésnek veszem, hogy valaki elmondja a legbensőbb titkait, gondjait, bajait, bűneit, ha segítséget kér. És olyan jó látni, hallani azt, amikor megkönnyebbül, és megköszöni azt, amit mondtam neki, amivel átsegítettem a nehézségeken. Amíg az energiám bírja – és most még úgy érzem, bírja –, szeretném csinálni.

Aztán hozzáteszi, hogy már kicsit nehezebben jár, de ez nem akadályozza a munkájában. Egyébként is, mostanában inkább ülőmunkát végez, vagy misézik, vagy ha beteg emberhez, haldoklóhoz hívják, ha temetni kell, akkor oda megy. Derűsen tárja szét a kezét: azok az idők elmúltak, amikor a gyerekekkel járt táborozni, és együtt szaladgált velük.– Beteg, haldokló emberek, temetések… A szolgálatnak ez a része talán kevésbé örömteli.

– Ellenkezőleg! Boldog vagyok, hiszen megadhatom valakinek a nagy ajándékot, hogy Istennel kibékülve, kiengesztelve léphet az ítélőszéke elé. Ilyenkor megköszönöm a rokonoknak, hogy szóltak, és segíthettem.

– Ötvenegy éve teljesít szolgálatot a Városmajori Jézus Szíve Plébániatemplomban. 1968 szeptemberében tartotta itt az első szentmiséjét. Emlékszik, mit érzett akkor?

– Meghatódottságot. Csakúgy, mint életem első miséjén, 1965 júniusában, a pappá szentelésem után. De az itteni első misém kicsit más volt. Ide visszajöttem, hiszen 1949-ben itt kezdtem ministrálni, ebben a templomban. Kevésbé izgultam, pedig ilyenkor az ember felhatalmazást kap arra, amit a legfontosabbnak tart, a szentmise bemutatására, a kenyér és a bor átváltoztatására az én saját szavaimmal. De tulajdonképpen nem lehetett téveszteni, hiszen megvoltak a szigorú liturgikus szabályok, azokat megtanították. Izgulni inkább akkor szoktam – még a mai napig is egy kicsit –, amikor prédikálok. Amikor meg kell szólalni az emberek előtt, és tanítani kell. Nem vagyok különlegesen jó szónok, jól beszélő ember, de az segít, hogy mindig leírom pontosan, amit mondani akarok. Egyszer volt egy kínos pillanatom. Máriaremetén, a pappá szentelésem után nem sokkal, az egyik vasárnapi szentmisére nem vittem magammal a segédanyagot, mert gondoltam, eléggé megtanultam… De nem! Belesültem.

Az emlék nevetésre készteti, majd elmeséli, hogy két-három percnyi csend után folytatni tudta a szentbeszédet. Akkor és ott valóban a lámpaláz tréfálta meg. „De azóta nem volt ilyen baki…!” – teszi hozzá mosolyogva.– Hogyan fogadta az itteni gyülekezet az akkor huszonhat éves káplánt, aki visszatért?

– Jó szívvel, örömmel. Voltak akkor még itt idősebb emberek, akik emlékeztek rám mint kis ministránsra. Bár elég hamar elkerültem innen. A nyolcadik osztály elvégzése után elszakadtam a Városmajortól, Pannonhalmára mentem iskolába, majd később az esztergomi szemináriumba. Nagyon jó és kedves emlékeim vannak erről az első időszakról. Sokat segítettek az atyák; akkor még tíz pap szolgált itt, idősebbek, fiatalabbak, nyugdíjasok meg szerzetesek. Ahhoz képest hivatalosan most csak ketten vagyunk, pedig sokkal több a tennivaló, mint régen.

– Gondolta volna ötvenegy évvel ezelőtt, hogy a 2019-es esztendő is itt találja?

– Hát, ezt nem! Egészen rendkívüli dolog, hogy itt kezdtem, és itt vagyok még ma is. Azt hiszem, az egyházmegye történetében nem volt még olyan eset, hogy egy pap egy helyen töltsön el ötven esztendőt. A káplánokat két-három évenként helyezi a főpásztor új helyre, azért is, hogy tapasztalatokat szerezzenek. Én a papszentelés után vidéken voltam káplán egy évig, Csolnokon, egy bányászfaluban, nagyon jól éreztem magam. Aztán ide kerültem káplánnak. Közben mellettem meghaltak az idős atyák, másokat elhelyeztek, újak jöttek, de én maradtam, majd amikor a plébánosom beteg lett, és meg is halt, engem neveztek ki az utódjának. Engem a gondviselés ide ragasztott, úgy tűnik!

Látszik rajta, és mondja is, nem bánja, hogy így alakult. Így legalább valóban közel került az itteni hívekhez, az életükhöz. S fel is idéz nyomban egy újabb kedves történetet.
– Amikor ide helyeztek, 1968. szeptember közepén eskettem egy akkor még igencsak ifjú párt. Telt-múlt az idő, megkereszteltem a gyermekeiket, majd összeeskettem őket a párjaikkal, majd jöttek az unokák, őket is megkereszteltem, őket is megeskettem – és nemrég a dédunokát kereszteltem meg, az ünnepségen ott voltak a dédszülők is, akiket 1968-ban megeskettem. Ilyesmi nagyon-nagyon keveseknek adatik meg.

– Eddig főleg a múltról beszélgettünk, de essék szó a jövőről is! Milyen tervei vannak?

– Nekem alaptermészetem és a természetem alaphiányossága, hogy igazából szolgálatra teremtett az Úristen, nem arra, hogy terveket szőjek. Ameddig bírom, szolgálok, aztán majd találok egy helyet egy egyházi szeretetotthonban, ahol élhetek. Akkor majd kapóra jön sok plébánosnak, hogy van egy nyugdíjas pap, akit lehet hívni kisegíteni. Aztán majd egyszer megöregszem, és vége lesz. Mert egyszer eljön az öregkor…

Az utolsó mondatot megint csak egy kis mosollyal a szája szegletében teszi hozzá. Nem mostanában tervezi az „öregedést”, amire jó oka van. Elmeséli, hogy a szülei a 2000-es években hunytak el, 90 körül voltak mindketten. Öccse és nővére is jól megvannak, unokákkal körülvéve. A család nagyon fontos az életében. Amikor erről beszélgetünk, újabb megható történet jut az eszébe.

– A születésemnél, Pesten, a Bábaképző intézetben asszisztált egy Farkas József nevű szülészdoktor. Ő is papnak indult, aztán rájött, hogy az Úristen másra hívja, derék orvos lett, nagyszerű családapa. Aztán teltek az évek, már felszentelt pap voltam, és a Budapesti Központi Szemináriumban töltöttem a hatodévemet. Egyik nap felszóltak a portáról, hogy haldoklóhoz kell menni. Kiderült, hogy akihez hívtak, az az orvos volt, aki engem világra segített. Én adtam fel neki a szent kenetet. Milyen csodálatos dolog: ő engem e világra segített, én meg őt a másvilágra kísértem! Hozzájárultam, hogy megszülessen az örökéletre, tiszta szívvel mehessen az Úristen színe elé.

Természetesen szóba kerül a húsvét is. Számára az ünnep legfontosabb üzenete, hogy az életünknek van célja: a hazaérkezés, és ott a boldog örök élet. A halál nem egy megsemmisítő esemény, hanem az élet kiteljesedése, ha úgy készültünk rá. Ennek kapcsán Ferenc pápáról is kérdezem. 2013-ban, amikor Lambert Zoltán atya a Hegyvidék díszpolgára lett, készült vele egy interjú lapunkban, ebben az akkor megválasztott új pápáról is beszélt. Felolvastam neki a mondatait.
– Ennyi év után úgy látom, hogy beigazolódott minden, amit akkor gondoltam róla. Nagyon szeretem, tisztelem Ferenc pápát. Igaz embernek, igaz kereszténynek tartom, aki valóban krisztusi szellemben él, cselekszik. Csodálatos a közvetlensége. Bár tudom, hogy sokan – az egyházon belül és kívül is – támadják, kritizálják, én ezzel nem tudok egyetérteni.

– Ugorjunk egy nagyot! Készült önről egy dokumentumfilm…– kezdek új témába, de azonnal közbevág.

– …én kézzel-lábbal tiltakoztam ellene! Nem éreztem úgy, hogy erre szükség volt. Nem akarom én magamat reklámozni! Egyáltalán, miért kell rólam filmet készíteni? Semmi rendkívüli nem kötődik hozzám, amit érdekes lenne megörökíteni. Talán azzal győztek meg, hogy azt mondták, erre a filmre nem nekem, hanem nekik van szükségük. De hogy miért…?

– Hogy érezte magát a forgatás alatt?

– Vártam a végét! Jó, persze, igyekeztem viselkedni, csináltam, amit mondanak, ha már elkészül, szégyenben ne maradjunk, sem az alkotók, sem én. Akik látták a filmet, azt mondják, jó lett. De még mindig nem értem, nálam sokkal komolyabb, értékesebb emberekről lehetne filmet készíteni…

– Mások azonban nyilván úgy gondolják, ön is van annyira értékes és érdekes.

– Megbocsátom a tévedésüket.

Kálmán Alida

Film Zoltán atyáról

Zoltán atya címmel Ducki Witek, Lovas Pál és Vankó Bence készített dokumentumfilmet Lambert Zoltánról. A Sztehlo Lili Kulturális Egyesület megbízásából készült alkotás ünnepélyes bemutatóját április 8-án a Barabás Villában tartották. A film a youtube-on is megtekinthető. Dr. Bernyák Adrienn, az egyesület elnöke elmondta: az ez év augusztusában látható következő dokumentumfilm a Városmajori Jézus Szíve Plébániatemplom második világháborúban elpusztult Szent Erzsébet-ablakának felújítását mutatja be.