Az anyukák csak az érintésükkel és a hangjukkal segíthetnek

A Szent János Kórház koraszülött osztálya előtt találkoztam Rékával. Mielőtt beléptünk, nyugtatólag rám mosolygott – mintha tudta volna, hogy most először járok itt.

Felvettem a lábzsákot, és csendben elindultunk a gyermeke szobája felé. A folyosón szép karácsonyi fények, be lehetett látni a többi szobába is. Az inkubátorokban apró csecsemők feküdtek, sokuk mellett ott ült az édesanyjuk.

– Ő itt Zita – mondta halkan, majd benyúlt az inkubátorba, és óvatosan a kislánya hátára tette a kezét. A pici megmozdult, szuszogott egy hangosabbat, aztán tovább aludt.

Kint, a nővérszobában beszélgettünk. Réka elmondta, hogy kislánya igazi ajándék számára. Az első gyermeke után évekig vártak a kicsire, orvosról orvosra jártak, de minden próbálkozás hiábavaló volt. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda.

– Mikor derült ki, hogy valami baj van?

– Azt mondják, minden terhesség más. A fiamat – aki most már kisiskolás – problémamentesen szültem, minden rendben volt. Zita véletlenül érkezett, hosszú éveket vártunk rá. Eredetileg ikrek voltak, de az egyikük egy ponton túl már nem fejlődött tovább. Elvesztettük. Méhlepényleválás következtében négy hetet töltöttem kórházban. A huszonkilencedik héten sürgősségi császármetszéssel ki kellett venni a kis Zitát.

– Milyen volt az első találkozásuk?

– A Perinatális Intenzív Centrumban (PIC)* szültem meg őt. Boldog voltam, ugyanakkor nagyon nehéz volt, amikor szembesültem azzal, hogy alig egykilós a lányom. Az emberek többsége nem látott még ilyen pici lényeket – én sem. Az orvos azonnal átvette a babát, hogy stabilizálni tudja az állapotát. Szerencsére volt tejem, ezért a lányomnak az első pillanattól tudtak anyatejet adni. Megrázott, hogy nem szoptathattam. Az ilyen kicsi babákat szondával kell táplálni.

– Hogyan tudta lelkileg átvészelni ezt az időszakot?

– Még mindig dolgozom ezen. Az első gyermekem után végtelen magabiztossággal álltam a várandóssághoz. Azt hittem, minden rendben lesz. Ezzel szemben alig mertem megérinteni a lányomat, annyira pici volt. Ilyenkor, persze, az ember magában kezdi el keresni a hibákat. Mit rontottam el? Nem vigyáztam eléggé? Nem figyeltem valamire? Egy ponton el kell jutnom oda, hogy most nincs idő ezzel foglalkozni. Abban kell hinni, hogy minden rendben lesz. Végtelenül hálás vagyok a PIC orvosainak és ápolóinak, akik az első pillanattól igyekeztek megnyugtatni. Azt mondták, nem léptek fel komplikációk. Az osztályon huszonnégy órás felügyelet alatt állnak a kicsik. Lelkileg ez nagyon megterhelő helyzet. Ha valakinek gyereke születik, ösztönösen megpróbál gondoskodni róla. Ám a hozzám hasonló édesanyáknak meg kell bízniuk a szakemberekben, mert mi, szülők, ebben a helyzetben tehetetlenek vagyunk.

– Milyen érzés volt, amikor először tarthatta őt a kezében?

– A babák emlékeznek az édesanyjuk illatára, fontos számukra az érintés. A pelenkázósoknál mellette lehettem, láthattam. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor először a mellkasomra tették. Azonnal elaludt, láttam rajta, hogy boldog. Az anyukák ilyenkor csak az érintésükkel és a hangjukkal segíthetnek a gyermekükön, a többit az orvosokra kell bízni.

– Biztosan nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy elhagyhatják a koraszülött intenzívosztályt…

– Igazi mérföldkő volt, de bevallom, egyszerre örültem és féltem! Féltem, hogy mostantól nem figyelik őt huszonnégy órában monitoron keresztül, nem lesznek mellette folyamatosan a nővérek.

– Végig bent volt Zitával?

– Az első két hétben bent feküdtem, azóta mindennap eljövök, és öt-hat órát itt töltök. Ezután megyek a másik gyermekemhez. Szerencsére stabil családi környezetet tudunk biztosítani a fiunknak, amíg idebent vagyok, nem kell aggódnom. Tudom, hogy ő is biztonságban van.

– A kisfiának hogyan tudta elmagyarázni, hogy most anyának a testvére mellett kell lennie?

– Nagyon örült a húgának, s bár Zita már öthetes, még nem látta őt, csak fotón. Bevallom, az elején nem mertem neki képet mutatni. Féltem, hogy megijed tőle. Ilyenkor a kisbabák orrában cső van, a testében infúzió. Úgy igyekeztem fotózni, hogy ne látszódjanak a csövek, és nagyobbnak tűnjön a testvére. A fiam nagyon ügyes, megértette, hogy ő akkor született meg, amikor ideje volt, ám a húga korábban érkezett, ezért neki most olyan helyen kell feküdnie, mintha még a hasamban lenne. Ha pedig eljön az ideje, kiveszik onnan, és hazajöhet.

– Hamarosan itt a karácsony, nehéz lesz egyszerre két helyen lennie.

– Itt a többgyerekes anyukák szinte kivétel nélkül azon gondolkodnak, hogyan tudnának „kettészakadni”. Szerencsére a családomra mindenben számíthatok, ezért karácsony napján is bejövök Zitához, hogy vele is lehessek, aztán megyek a fiamhoz, hiszen neki is szüksége van rám. Ha minden jól megy, két-három hét múlva hazajöhet Zita – remélem, szilveszterkor már mellette bonthatjuk ki a kölyökpezsgőt.

– A szeretet ünnepén sokunknak eszünkbe jut valamilyen kívánság… – kezdtem az utolsó kérdést, de nem tudtam befejezni. Réka egyszer csak sírni kezdett, majd mély levegőt vett, és reményteli mosollyal az arcán mondta: „Én csak annyit kérek, hogy mindkét gyermekem egészséges legyen.”

BM.

* A Perinatalis Intenzív Centrum (PIC) olyan intenzív osztály, ahol a születés körüli időszakban létrejött kórállapotokat, betegségeket látják el. A méhen belül fejlődési rendellenességek, a megszületés előtti hetekben létrejött fertőzések, a szülés alatt keletkezett kórállapotok (magzatvíz-, meconiumaspiráció, oxigénhiányos állapotok), valamint a koraszülöttek ellátása történik itt. Súlyos légzési és keringési elégtelenség kezelése gépi lélegeztetéssel, keringéstámogató gyógyszerekkel, mesterséges táplálás, vércsere, koraszülöttek szemelváltozásának kezelése lézerműtéttel – mindezen beavatkozásokhoz a neonatológus szakorvosoknak intenzív szakasszisztens nővérek segédkeznek. Magyarországon 21 PIC működik. A János kórházi az egyetlen, amit a fővárosi önkormányzat működtet, és az egyetlen, ami ellátja az egész budai régiót.