„Megyek, és beszélek a közösségi mozgás erejéről”

– Neked, aki már annyi díjat kaptál az életben, mit jelent, hogy a kerület, ahol élsz, díszpolgárának választott?

– Nagyon sokat. Itt lakom icipici megszakítással immár hetvenöt éve. Ide születtem, itt nevelkedtem, innen jártam ki edzeni majd’ húsz évig a budai hegyekbe, és tudod, az ember úgy szeretne a saját „hazájában” is megbecsülést kapni! Mert ha nem is az egész Hegyvidék, de a Városmajortól a Normafáig és ez a csodálatos budai hegykoszorú félig meddig a sajátom. Szóval, nagyon örültem neki, meghatott, jó hangulatú ünnepség volt. Olyan emberek beszéltek rólam, hozzám, akik beletették ebbe a szívüket, a lelküket, az irántam érzett sportbarátságukat.

– Mit jelent számodra a Hegyvidék?

– Tulajdonképpen mindent. Kilépek a házunk hátsó kapuján, és ott a Városmajor. Mindig mondom is – bár csak véletlen egybeesés volt –, hogy a hetvenedik szülinapomra ajándékként futópályát kaptam a kerülettől! Pont 2014-ben készült el, a kapunktól pár száz méterre. Ez itt a gyerekkorom, az életem. Egyébként teljesen átlagos gyerek voltam, akinek volt három öccse. Szigorú, konzervatív, de szuper szülők neveltek, ám sajnos egyedüli lányként korán megtudtam, mi is az a kettős mérce. A házimunka a lányé, és nekem sötétedésre is mindig otthon kellett lennem, míg a fiúk akkor jöttek-mentek, amikor akartak. Nyilván hőbörögtem, lázadtam ellene. Ki akartam törni ebből is, meg az átlagosságból is. Tudod, hogy nagyon sokáig bohóc akartam lenni? Aztán ez nem jött össze. Végül matek- és fizikatanár lettem. De a bohóc vénám előjött ott is. Szerintem egyáltalán nem baj, ha a pedagógus egy kicsit színészkedik is, ha van humorérzéke, mert azért el kell adni a matematikát – a fizikát pláne! –, és ezekkel együtt sokkal könnyebb.

Azt mondja, nagyon szeretett tanítani. De akkor már ott volt a tájfutás, a sok edzés, nem sikerült összeegyeztetni a kettőt. Elment „szocialista profinak”, kapott egy szövetkezeti állást. Megélni nem lehetett belőle, de a szüleivel lakott, és nem érdekelte, ha nincs nagy ruhatára. Igaz, ez most sem zavarja – vallja be nevetve.– Hogyan lesz egy átlagos kislányból egy egyáltalán nem átlagos sportág képviselője?

– A nagy szigor mellett mindig elengedtek az iskolai foglalkozásokra, akkor nem kellett házimunkát sem végezni. Emiatt kezdtem el földrajz szakkörre járni. Tetszett, hiszen mi nagyon csórók voltunk, soha nem utaztunk sehova, még Budapesten kívülre is alig. A szakkör nekem a világot mutatta meg. És a tájfutást. Jött egy tanár egy fiúiskolából, előadást tartott Finnországról, és a végén ügyesen becsempészett tájfutóképeket is, majd megkérdezte tőlünk, nincs-e kedvünk lemenni egy edzésre. Dehogy nincs! Hiszen ott fiúk vannak, mi meg lányiskolába jártunk! Aztán kiderült, az edzésen futni kell, ráadásul lejtőn fel és le. Így legközelebb már csak hárman maradtunk lányok, a Szilágyiból. Nekem, a kis gombócnak nem jósoltak nagy jövőt. Aztán elég hamar elkezdtünk versenyekre is járni, mert kevés volt a lány. Gondoltam, majd figyelek arra, hogy ne szoruljak be két fa közé, és mivel úgyis csak a rajtnál és a célnál látnak, kint az erdőben majd elgurulgatok. Aztán megismertem a skandináv tájfutó lányokat, akik szőkék, nagyon csinosak, nagyon jók voltak tájfutásban. Olyan akartam lenni, mint ők! Szőkének szőke voltam, lefogyni majd lefogyok a futástól, gondoltam, jó meg még én is lehetek. Így a heti egy edzésből heti kettő, majd heti tizenkettő lett. Mázlim is volt, mert szinte minden sikerült, amit el akartam érni, vagy meg akartam csinálni. Rengeteg melóm volt benne. Aztán jött ’78-ban az a hülye kullancs…

– …és megváltoztatta az életedet.

– Az életemet és a jellememet! Nyugodtabb lettem, megfontoltabb, tán alázatosabb is. Tudod, előtte mindig azt mondtam, nem akarok férjet, családot, gyereket, nekem a tájfutás, a sport a legfontosabb. Erre a Jóisten azt mondta, adok én neked, még hogy nem lesz családod, akkor elveszem az egyik futólábadat! – és küldött egy fertőzött kullancsot. Utána tíz évembe telt, amíg lelkileg összeraktam magam. Testileg kicsit gyorsabban. Egy év múlva már futottam – mosolyogva mutatja az idézőjelet a kezével –, 1981-ben pedig megszületett Botond fiam, ez is sokat segített. Meg a férjem, aki mindig ott állt mellettem, ahogy most is. Az is segítség volt, hogy a Budapest Sportiroda hívott, edzésterveket írtam, beszéltem a futásról, nem tudtam elveszni abban, hogy egy sánta valaki lettem. Élveztem a munkát!

Az a kullancs tulajdonképpen jót tett Magyarországnak, hiszen Monspart Sarolta teljes erővel az egészségnevelésbe vetette bele magát. Most pedig ugyanilyen intenzitással az idősek mentalitását szeretné megváltoztatni.
– Mid van, amivel hatni tudsz az emberekre?

– Valószínűleg hitelességem. Sokat melóztam, a nem mozgó lábammal összekaptam magam valahogy, és hátul totyogtam a futók mögött. Meg aztán én mindig humorral, pozitívan próbáltam az emberekhez szólni. Tudod, lázadó vagyok, nagy az akarókám, de most azért fogy… Ez a mostani betegség lemerített. Előfordult, hogy a „gödör” aljára kerültem.

– Ennek ellenére rendszeresen kijársz gyalogolni, tartod rendületlenül az edzéseket, az előadásokat.

– Pont azért, hogy ne a betegségemmel törődjek! Amikor elküldtek nyugdíjba, ami bevallom, nagyon fájt, új céljaim lettek. Rájöttem, hogy nemcsak a nyugdíjasok írják le magukat, hanem a társadalom is minket. Elhatároztam, bárhová hívnak, megyek, és beszélek a közösségi mozgás erejéről, az egészséges életmódról. Ezzel magamnak is jót teszek, és talán megváltoztatok egy pár életet. Tagja lettem az Idősek Tanácsának is, ahol megvalósíthattam, hogy az időseknek legyen – ahol akarják – gyaloglóklubja. Ez lett az OGYIK, az Országos Gyalogló Idősek Klubhálózata.

– Soha nem fáradsz el?

– Amíg csinálom, nem. Aztán amikor hazamegyek, mondom a férjemnek, hogy én ma tuti nem mosogatok el. Persze, fáradok, de csinálnom kell valamit. Tőlem a háziasszony szerepkör távol áll. Főzni sem tudok. Helyette inkább írok egy edzéstervet, vagy elmegyek valahová edzést, előadást tartani. Azon gondolkodom, hogy mindig úgy „jön le” ezekből az interjúkból, mintha szent lennék. Pedig nem. Vannak nekem is rossz tulajdonságaim, sokszor vagyok modortalan, utálatos. Meg önző és makacs és akaratos.

Monspart Saroltában valóban van egy átlagosnál nagyobb „akaróka” meg lázadás, de tulajdonképpen ennek köszönheti nemcsak a sportpályafutását, hanem minden mást is. Azt, hogy elindult női éjjeli versenyeken – ami hazánkban akkor még nem volt –, hogy itthon és Európában elsőként maratonit futott, hogy a terepfutásban is versenyzett, hogy sífutó, sőt tájékozódási sífutó lett, hogy futóklubokat, majd gyaloglóklubokat hozott létre, hogy sok mindent tett és elért az idősebbek egészségéért, megmozgatásáért. Ennek köszönheti az életét is. Hogy nem adta fel, amikor jött az a kullancs meg az agyvelőgyulladás, és nem adja fel most sem.

Kálmán Alida