Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Zenéről prózában mindenkinek

Már a tavalyi Cziffra György Fesztivál különleges záróeseményeként elhíresült „#szeretnekahallgatók” című szórakoztató zenetörténeti est nagy visszhangot váltott ki, nemcsak a fővárosban, de több vidéki helyszínen is nagy sikerrel mutatkozott be. A fővárosi bemutató ugyanott, a MOM Kulturális Központban zajlott, a zsúfolásig megtelt színházteremben még a színpadra is jutottak nézők Bősze Ádám második önálló estjén (Bő Szekund). Egy év elteltével ismét az újdonság erejével hatott a hagyományos stand-up comedy alapjaira épülő „one man show”.

Bősze Ádám különleges személyiség a magyar zenei életben. Zenetörténészként végzett az akadémián, a Bartók Rádió és az M5 csatorna műsorvezetője, három éve pedig a Cziffra György Fesztiválok koncertjeit is ő konferálja a legkülönfélébb színhelyeken. Volt ferences szerzetes, vezette saját antikváriumát, vendégszerepelt különböző kultúrtörténeti műsorokban. Igazi reneszánsz egyéniség, felvértezve egy mai előadó szükséges pozitív tulajdonságaival: komoly tárgyismerettel rendelkezik a klasszikus zene és opera történetéről, neves (de akár kevésbé ismert) képviselőinek életéről és pályájáról, s könnyed, szinte mesélő stílusa van, mintha csak egy szűkebb baráti körben beszélgetne.

Pályáját taglalva szólt az őt érintő, olykor vaskos hallgatói reakciókról, míg rádiós és tévés bakijait felvételekkel illusztrálta. A Bartók Rádió egyik műsorában finn kamaraegyüttes játszott kínai szólistákkal, és a számunkra szokatlan, sőt néha viccesen hangzó nevek felkonferálása vagy negyedóra alatt került szalagra. Még szerencse, hogy nem egyenes adás volt… De hárfaverseny helyett hársfaverseny, a komáromi monostori erőd helyett monostori erdő is hangzott már el rádió- vagy tévéműsorban.

Perényi Miklós, Kocsis Zoltán és Berkes Kálmán közös tévéfellépésén Berkest előbb Imrének, majd műsorvezető társa javítása után Kálmán Imrének nevezte, a két nevet kombinálva. Szóba kerültek azok a komikus helyzetek is, amik az operaénekesek alkatából adódhatnak: például ha egy termetes énekesnőre osztják a tüdőbetegen haldokló Violetta szerepét a Traviatában…

Saját zenei tanulmányaihoz köthető történeteit is kellő öniróniával adta elő. Elmondta, hogy amikor zeneművek felismerése volt a feladat, Kroó György egy Anton Bruckner-művet tett fel, amit ő Gustav Mahlernek tulajdonított. A tanár úr lakonikus válasza így hangzott: „Ezek szerint nemcsak Brucknert, de Mahlert sem ismeri.”

Egy alkalommal a Virtuózokkal játszott Perényi Miklós csellóművész. A folyosón az egyik zsűritag kicsit fülelve azt mondta Bőszének: „egészen jó ez a csellista, már gondoltam is arra, hogy továbbjuttatom”. Csattanós befejezésként pedig elhangzott az a többeknek is tulajdonított anekdota, amely szerint az elmarasztaló újságcikk után a neves zeneszerző a kritikusnak írott levelében közölte, hogy lakása legnyugodtabb, csendes helyiségében olvassa írását, amelyet nemsokára maga mögött fog hagyni.

Márton Attila