Szerencsehozó négylevelű madársóska
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi az eredete a lóheréhez kapcsolódó babonaságnak, akkor legalább kétezer évet kell visszamenni az időben, térben pedig valahová a brit szigetekre eljutni. Ott alakult ki a nézet, amelyet főleg az akkori kor „influenszerei”, a kelta druidák terjesztettek: a négylevelű lóhere véd a rontások ellen.
Mágikus erejét ritkaságának köszönhette. Bár ez a ritkaság tulajdonképpen relatív, mert brit kutatók kimutatták, hogy statisztikailag minden ezredik lóhere négylevelű, azaz egy lóherével benőtt mezőn nem kell sokáig kutakodni, hogy zöld fogaival ránk mosolyogjon a szerencse.
Nagyot fordult a világ, amikor 400 körül Szent Patrik ladikja kikötött Írország partjainál. A keresztény térítő a lába előtt ezrével heverő lóherékhez fordult, hogy a szentháromság titkát illusztrálja. A demonstráció minden szempontból jól sikerült, mert egyrészt a lóhere azóta is a zöld sziget jelképe, másrészt pedig az írek annyira megszerették Szent Patrikot, hogy máig ünneplik őt. Így előzte meg népszerűségben a háromlevelű lóhere a négylevelűt, bár utóbbi mindmáig tartja hídfőállásait szilveszterkor – és a kaspókban, kertekben.
Ha a botanika területére lépünk, akkor mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a dísznövényként ültethető és (szinte) mindig négylevelű lóhere igazából nem is lóhere, hanem egy egészen más rendszertani kategóriába sorolt növény. Amíg a valódi lóhere a pillangósvirágúakhoz tartozik, és beszédes latin neve (Trifolium) is elárulja háromlevelű voltát, addig a „négylevelű lóherét” a madársóskafélék között tartja számon a tudomány. A levelek alakján kívül nem sok hasonlóság van a két növény között. A madársóskát magyarul hívják még szerencseherének, heresóskának, sósdinak vagy lóherevirágnak is, a legbájosabb pedig mindenképpen a nyúlkenyér elnevezés.
A madársóska nemzetség bő 500 faja főleg Afrika déli peremén és Dél-Amerikában terjedt el, de néhány faj nálunk is megél. Egyikkel-másikkal akár gyomként a kertben, vagy a Hegyvidék üde erdeinek árnyas mélyén is találkozhatunk. Aki rátalál, a 3-as vagy 4-es osztatú levelekről bizonyosan megismeri.
Az erdei madársóska (Oxalis acetosella) gyógynövényként is ismert, de régen gyógyító célzat nélkül is salátaként fogyasztották savanykás leveleit. A savanykás íz okozója az oxálsav, amelynek az egész nemzetség a nevét köszönheti. A dísznövényként ismert faj gumókat nevel, ezekből fejlődnek hosszú, lágy és hengeres levélnyeleken a levelek, amelyek este és esőben szemérmesen összezáródnak, csak napsütésben mutatják meg fekete mintázatukat. A mintegy arasznyi magasságú lombozat fölé emelkednek a virágszárak, amelyeken a lombozat dekorációs értékéhez viszonyítva jelentéktelen rózsaszínes, piros virágok nyílnak.
A kerti madársóska (Oxalis tetraphylla) igazán ellenálló növény. Tavasszal a szabadba kihelyezve egész nyáron virágzik, őszre sűrűn benövi cserepét. Rendszeres öntözés mellett csak az elszáradt leveleket és az elhervadt virágokat kell eltüntetni róla.
Őszre levéltetvek támadhatják meg, de mivel ezek a kártevők főleg a virágszárakat kedvelik, könnyű eltávolítani a fertőzött részeket, és ezzel megóvni a növényt. Ősszel javasolt a lomb nélküli gumókat felszedni, lerázni róluk a földet, és egy papírzacskóban száraz, hűvös, de fagymentes helyen teleltetni. Aztán tavasszal új cserépbe, friss földbe ültetve gyorsan kihajt, és virágozni kezd. Mivel egy év alatt a gumók száma megtöbbszöröződik, könnyen és gyorsan szaporítható.
Ha pedig megtetszik a növény, akkor lila levelű változatokhoz is hozzájuthatunk a kereskedésekben, sőt kísérletképpen a telelő gumókból néhányat el lehet ültetni advent elején. Ezekből szilveszterre friss nyúlkenyerek fejlődnek a lakásban. Szerencse fel!
(Barta)