Magyar Copperfield – egy szemtanú vallomásai

– Négy évig írta a regényt, a végeredmény egy terebélyes kötet, a Magyar Copperfield több mint hatszáz oldal. Mikor gondolt arra, hogy önéletrajzi regénybe kezd?

– Előbb-utóbb el kellett kezdenem, mert régóta önéletrajzi elemekkel tűztem tele az egyéb könyveimet, novelláimat, regényemet, sőt dalszövegeimet, filmjeimet is, amiket írtam és rendeztem. Ideje volt, hogy valódi önéletrajzot írjak, amiben lehetőleg mindenki a saját nevén szerepel életem fontosabb szereplői közül. Nem tudtam, meddig tart – kiderült, hogy életem első tizennyolc évét lehet kereken megírni.

– Úgy tudom, folytatja…

– Próbálom, de nem tudom, hogy megcsinálom-e. Akkor is körülbelül huszonnégy éves koromig írnám meg, egészen biztosan nem tovább, mert onnantól már az úgynevezett felnőttkor, a munkával eltöltött idő következik, ami nem irodalmi téma.

– A könyvbemutatón mondta, hogy az emlékezés szerint haladt, és az összefüggéseket igyekezett megtalálni. Hogyan dolgozott?

– Amikor az ember megpróbálja visszaidézni a vele történteket, kiderül, hogy bizonyos időszakokra alig emlékszik, mások pedig éles tisztasággal megmaradtak. Római történészek szájhagyomány alapján írták meg a történelmi témáikat, mások és saját emlékeik, leginkább elbeszélések és visszaemlékezések alapján. Valóban, ami fontos, arra az ember emlékezni szokott. Jól szelektál az emlékezet, a jelentéktelenebb dolgokat felejtjük el. Ebben hittem. Lehet, hogy babona, de úgy tapasztaltam, mások emlékeivel is találkoznak az én élesen megmaradt emlékeim.

– Említette, volt olyan esemény az életében, ami a megtörténése idején nem tűnt jelentősnek, később azonban kiderült, hogy nagyon erős szervezőerővé vált.

– Igen, és az emlékezetem mégis megőrizte. Próbáltam tőle szabadulni, jelentéktelennek tartottam, magamtól idegennek, sőt, utáltam azokat az eseményeket, mégis erősen megmaradtak, és kiderült, hogy jelentőségük volt… Én a második világháború utáni évben születtem, a gyerekkorom, mondhatni, a Rákosi-korban telt el, majd az ’56-os forradalom is beletartozott, azután a Kádár-korszak kezdete… A könyv vége pedig az első nekivadult, szabad szilveszter Budapesten, akkor voltam tizennyolc éves.

– A szereplők a saját nevükön szerepelnek. Nem volt nehéz következetesnek maradni?

– Ahol kegyeletet sértett volna, vagy családi titkokat írtam le, ott néhány esetben megváltoztattam a nevet, de akkor is teljes valójában próbáltam felidézni az illetőt. A könyvben mindenki valós személy, senki sem kitalált.

– Olvashatjuk fejlődés-, de akár történelmi regényként is. Ön hogy látja?

– Az utóbbi napokban jöttem rá valamire. Azt mondják, az európai regény, maga a regény műfaja valamikor a tizenhetedik század elejétől kezdődik. Azok a könyvek beszámolók voltak, az irodalomtörténet pikareszkregényeknek hívja ezeket. Leírta valaki az életét, jellemző módon általában az első húszegynéhány évéig bezárólag, benne a gyerekkorával meg a többivel, hogy milyen hányattatások között élt, mikbe keveredett bele. Ezeknek a pikareszkregényeknek a vége általában az, hogy leírja, azóta családja van, megállapodott, révbe ért, és onnan emlékezik vissza. Tehát személyes beszámoló. Magyarországon is fellelhető egy ilyen könyv, Túróczi József: Magyar szimplicisszimusz, amelyik az 1500-as években, a magyar történelem egyik legvérzivatarosabb századában játszódik, rendkívül izgalmas! Szóval, a könyvemet én most pikareszkregénynek hívom magamban.

– Megkapó és érdekes névátvitel a címe: Magyar Copperfield! Hogyan történt a címadás?

– Azért választottam ezt a címet, mert írás közben rájöttem, hogy nagyon Magyarországra és a magyarországi életekre jellemző könyvet írok. Hogyne, hiszen itteni vagyok, és az itteni események befolyásolták az életemet! Némileg történelmi regény is, korszakokat idéz vissza. Tudtam, hogy a „magyar”-nak benne kell lennie, csak nem tudtam, milyen főnevet tegyek a jelző mellé … Hogy jött hozzá a Copperfield? Az egyik kedvenc gyermekkori olvasmányom Dickens Copperfield Dávidja volt, méghozzá egy magyar író, Ottlik Géza átdolgozásában. Igaz, hogy Copperfield Dávid egy tizenkilencedik század eleji angol kisfiú, az ő története ez, de az ő sorsfordulatai nagyon hasonlítottak az enyémekhez; neki is gonosz mostohaapja volt, naiv édesanyja, aztán kiszabadult a kedvezőtlen családi körülményekből… Alakmásomnak tartottam őt, nagyon hamar eldöntöttem, hogy Magyar Copperfield lesz a regényem címe.

– Érdekes, ahogyan a gyerek látja a felnőtteken, tanárokon a Kádár-korszak finom változásait. Arra is emlékezett, hogyan viselkedtek?

– Az átélő, különösen akkor, ha gyerekszemmel nézi, sajátos megfigyelő, és azt hiszem, elég éles szeme van, átlát a felnőtteken. A felnőttek pedig kevesebbet lepleznek a gyerek előtt, megmutatják az igazi énjüket, míg felnőtt társaikkal szemben színlelnek.

– Történeteket hall a gyerek, például a nagypapa a háborús élményeiről mesél…

– Igen. Senki másnak nem mesélte el ezeket, egészen biztos vagyok benne. Négy-öt éves voltam, és minden szót megjegyeztem. Láttam magam előtt, amit az első világháborúról mondott. Különösen az 1920-as évekből, hogy mik történtek a nagy történelmi kataklizmák után. A világháborút követő zűrzavaros Magyarország piaci arca nagyon érdekes volt. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy mindenki, ha tehette, csalt és hazudott, mert a megélhetésért folyt a harc. Nagyon elszegényedett az ország. Arra akart megtanítani engem a nagyapám, hogy figyeljek az életben. Így akart nevelni. Hogy ne kerüljek kampányba – ahogy ő nevezte –, elmondta, mire kell vigyázni, s hogyan kell ravasznak és fineszesnek lenni. Hát, nem lettem az, de nagyon érdekes iskola volt. Mindenesetre valódibb, mint egy történelmi leírás. Olyan volt, mintha ott lettem volna, annyira érzékletesen mesélte el az eseményeket. Nem kellett hozzá sok fantázia, az ember máris látta maga előtt azokat a dolgokat. Ezért jó a szemtanú beszámolója. Én is megpróbáltam olyan lenni; az egész könyv tulajdonképpen egy tanúvallomás.

– Több kedvenc epizódom is van, például az érettségi előtti nyár a Balatonon. Önnek melyik a kedvence?

– Ó, hát folyton változik, fejezetről fejezetre.

– Hallottam, hogy kézzel ír. Miért?

– Amikor elkezdtem írni, kézzel írtam, aztán írógéppel én magam tisztáztam le. Jött a számítógép, felhagytam a gépírással. Azóta mindent kézírásban hagyok, javításokkal együtt, és nagy szerencsémre egy családtagom legépeli. Azért érdemes családtaggal gépeltetni, mert kiismeri magát a kézírásomon és a javításaimon.

– A hely és az idő szempontjából ön meglehetősen jó adottságokkal rendelkezik egy regényes életrajzhoz: 1946. január 25-én született, a Teleki téren gyerekeskedett. Ezután rengeteg helyen élt, Pápán volt kollégista, szinte folyamatosan költözött. Első budai albérlete után a Böszörményi útra, majd a Maros utcába jött a családjával, nemrég a Hegyvidék díszpolgára lett. Mostanában sokat van Debrecenben is. Mi az oka ennek?

– A budapesti iskolák nem feleltek meg a fiaimnak. A feleségem debreceni, ott volt egy lakótelepi lakása, úgy költözött hozzám Budapestre. Most kétlaki életet élünk, én hol a Hegyvidéken vagyok, onnan intézem a budapesti dolgokat, tanítok is, most éppen forgatókönyvírást. Ingázó lettem, hogy a családommal lehessek. Aztán, ha a fiaim befejezik az iskolát Debrecenben, visszamegyünk Budapestre.

– Ha meghívnák a Hegyvidékre, könyvbemutatóra, eljönne?

– Hogyne, nagyon szívesen! Ez írói kötelességem is. *
A beszélgetés a járvány kitörése előtt készült. A megváltozott egészségügyi helyzetre való tekintettel telefonon tettem fel további kérdéseket Bereményi Gézának.

– Tud-e dolgozni ugyanúgy, mint azelőtt?

– Hogyne! Naponta írok. Debrecenben élek, egy lakótelepi lakás ötödik emeletén. Napközben elkülönülök, zavartalanul tudok dolgozni, esténként pedig együtt van a család. Egy új könyvbe kezdtem bele. Olyasmi ez, mint a kőtörés… Egyébként a családom nem enged le az utcára, mivel 65 év fölötti vagyok, és betartom a többszöri kézmosásra vonatkozó ajánlást is.

– Egy írónak különben is rutin, hogy otthon ül és ír…

– Igen-igen, és reggelente tornagyakorlatokat végez…

– Miféléket?

– Hasizom-erősítő és gerincmozgató gyakorlatokat, ezenkívül néha felállok, fel-alá járkálok.

– Az említett „kőtörés” hogy megy?

– Változó. Most inkább részleteket írok. Az előző könyvemnél kialakítottam egy módszert, azt próbálom követni. Tudom, hogy ez türelemjáték, majd, valamikor, egyszer csak hirtelen megindul. Azt készítem elő, ahhoz dolgozom előre.

– Elolvastam közben a regényét, nagyon tetszett!

– Örülök! Annak a tanulságait akarom felhasználni az új regényben. Mint említettem, a Magyar Copperfield az életem első tizennyolc évéről szól, most még a következő öt évet szeretném megírni, és akkor azzal befejeztem. De az egy másik, önálló könyv, egy huszonéves fiatalember és a kora.

Szepesi Dóra