„Meseországban is van koronavírus?”

– Az írók általában otthon dolgoznak, de az most újdonság, hogy a két kislánya sem megy óvodába, iskolába. Hogyan alakulnak a napjaik?

– Természetesen átrendeződtek. Tény, hogy amióta a kisebbik lányom is óvodás lett, nagyon jó dolgom volt, délelőttönként teljes nyugalomban tudtam itthon dolgozni. De nem ismeretlen számomra a gyerekek mellett, lopott időkben írás sem: a Kicsi Mimi sorozat – amelynek helyszíneit amúgy hegyvidéki helyek ihlették – éppen így született.

– Tetszik a gyerekeknek az otthonlét? Hogyan küzdenek meg a távoktatás okozta speciális kihívásokkal? Kialakult már valamiféle rutin?

– A távoktatás elsősorban a nagyobbik lányomat érinti, ő most általános iskolás, harmadikos. Még nincs abban a korban, hogy önszántából leülne tanulni, nekünk, szülőknek kell számon tartanunk, miből hol tart, miből van írásbeli, mit kell ellenőrzésre visszaküldenünk a tanár néniknek. A férjemmel felosztottuk a tantárgyakat, mondanom sem kell, én vagyok a humán tagozatos. Örülök, hogy olvasásból épp a mondákat veszik, ezeket nagyon szerettem gyerekkoromban. De a lányom odavan „Apu tanár úr” óráiért; ők ketten még külsőségekben is megteremtik az iskolai körülményeket, berendeznek egy „tantermet” – ez remek játék. Úgy fogalmaztam, hogy elsősorban a nagyobbik lányomat érinti a távoktatás, valójában, mint látszik, az egész családot, beleértve a kisebbiket is, aki bizony a tanulás órái alatt hiányolja a nővérét. Ilyenkor vele is igyekszünk hasznosan eltölteni az időt, meglocsoljuk a facsemetéinket, olvasunk, böngészünk, bábot készítünk.

– A családokban jelen helyzetben elsősorban a gyerekek érzelmi biztonságát kell megteremteni, miközben a felnőttek is tele vannak bizonytalansággal. Gyakorló anyaként és gyerekkönyvek szerzőjeként mit ajánl a szülőknek, hogyan segítsenek a kicsiknek?

– Igen, a betegség megelőzésén, elkerülésén túl a legfontosabb, hogy a gyerekek érzelmileg is biztonságban legyenek. Sokat hallanak a koronavírusról, sokat tudnak róla, és ha nem beszélgetünk velük, akkor sokat fantáziálnak és szoronganak is miatta. Ezzel nem azt mondom, hogy tartsunk a vírusról felvilágosító órákat a gyerekeknek, de ne felejtsük el, hogy óhatatlanul foglalkoztatja őket. Az óvodás kislányom például megkérdezte, hogy Meseországban is van-e koronavírus. Először rávágtam: nem, dehogy, ott nincsen! Aztán helyesbítettem: van, de ott egészen másféle betegség, mint nálunk. Ha egy meseországi lakos kapja el a koronavírust, elkezdi magát királylánynak vagy királyfinak képzelni! Azt is hozzátettem, hogy az igazi királylányok nem kaphatják el. Azóta néha elképzeljük a megzavarodott meseországi lakosokat, és jókat derülünk rajtuk. Két hét alatt meggyógyulnak! A biztonságérzetet tehát sok mindennel megalapozhatjuk, elsősorban azzal, hogy mi magunk nem esünk pánikba a gyerekek előtt. Jót tesz, ha viszünk valamiféle rendszert az új életünkbe, de az sem árt, ha zökkenőmentesen folytatódnak a „régi” életünk egyes szokásai: az esti rituálék, a közös mesélések, a meghitt pillanatok. Néha talán nehéz, de nem árt észrevenni a jelenlegi helyzet előnyeit, örömeit, és azokra koncentrálni. Mi például nagyon sokat játszunk együtt.

– A megváltozott körülmények között hogyan dolgozik? Mikor jut ideje írni?

– Mint már említettem, lopott időkben. Most leginkább ebéd után. Ha délelőtt nem tanulunk, hanem főzök, akkor a gondolataim szabadon kalandozhatnak az aktuális munkám felé, és délután, amíg a család ejtőzik, már „csak” meg kell írnom, amit kitaláltam.

– Úgy tudom, nemsokára megjelenik első – felnőtteknek szóló – regénye. Mit tudhatunk erről?

– Valóban, most májusban jelent volna meg, Tövismozaik címmel, a Magvető Kiadónál. Főhőse és elbeszélője egy képzőművész. A jelenlegi helyzetben, sok más könyvvel egyetemben, a kiadó elhalasztotta a megjelenését. Bízom benne, hogy ősszel már kézbe vehetik az olvasók.

Szepesi Dóra