A rajzokkal üzenő óvodás és a többiek – történetek az önkéntes karanténból (IV.)

Rajzok a postaládában

Google Classroom? Microsoft Teams? Messenger? Netán telefon vagy SMS? Á, dehogy! A hatéves Boróka és óvodás barátai, akik a járványidőszakban másokhoz hasonlóan nem találkozhatnak egymással, egy már-már elfeledett, sok száz éves eszközt fedeztek fel maguknak a kapcsolattartáshoz: a levelet.
Az egész úgy kezdődött, hogy Boróka egy neki címzett borítékot talált a levélszekrényben. Nem volt rajta bélyeg, sem postai pecsét, így hamar kiderült: a feladó – barátnője, Ági – személyesen vitte el a küldeményt. A borítékban színes ceruzarajzok sorakoztak: házikó, virágok, esőfelhő (hogy a virágok nagyra nőjenek) és egy szív, félreérthetetlenül utalva arra, hogy az alkotó szeretettel gondol óvodatársára.
A kedves levél azonnal beindította a láncreakciót. Boróka elkészítette válaszrajzát Áginak, és ha már belejött a munkába, a többi barátjának is rajzolt valami szépet. Mindenkinek más került a borítékjába: „Áginak csiga, mert az a jele. Julcsinak ló, Misának macskák, Annának királylány, Lilinek pedig varázsló” – sorolta a kislány, aki már újabb leveleket is kapott a küldeményei nyomán.
„A rajzokkal elsétálunk a környéken lakó barátokhoz, és a postaládáikba dobjuk – mondta Boróka édesanyja, Annamária. – Természetesen senkihez sem megyünk be, hiszen éppen ez a lényeg: találkozás nélkül tartani egymással a kapcsolatot. Járványhelyzetben egy ilyen játék miatt nem akarunk postára járni, ezért visszük el személyesen a leveleket. És persze azért is, mert a gyerekeknek szükségük van arra, hogy egy kicsit kint legyenek, mozogjanak a szabadban.”

Tanulni és sportolni

Zsolt bölcsészhallgató. Az első napokban újra átvette az idei vizsgaidőszak penzumát, aztán még egyszer… Végül úgy gondolta, kicsit félreteszi a tanulmányokat, amíg új instrukciókat kap; olvasni és sportolni szeretne inkább. Ám egy alkalommal, amikor nagymamája ajtajához vitte a bevásárolt élelmiszereket, eldőlt, hogy megváltozik a napirendje.
„Szólt a Nagyi, hogy a bridzspartnerei el vannak anyátlanodva – mesélte. – Megkapják a szükséges segítséget, de szégyellik elmondani a külön kis igényeiket, mert úgy gondolják, a segítők annyira leterheltek, hogy többet nem kérhetnek tőlük. Úgyhogy a sportolás nálam most abból áll, hogy egész nap bringával közlekedem, és mindenkinek házhoz szállítom, amit igényel. A múltkor Vilma néni azt kérte, juttassam el hozzá az unokája rajzát, amit neki készített – Kőbányáról… Nem mondom, nyeltem egy nagyot, hogy ekkorát tekerjek, de a kislány annyira boldog volt, hogy elviszem a nagymamájának, amit rajzolt, a mérges kutyát, aki elzavarja a betegséget…! Az idős bridzselők révén annyifajta embert és életet, gondolatot, pánikhelyzet-kezelést látok, ismerek meg, hogy az felér egy komolyabb pszichológiai tanulmánnyal. Most – még ha nem is így terveztem – egyszerre tanulok és sportolok.”

Kerti uzsonna maszkban

„Március elején, amikor a túlpörgetett lótás-futás még természetes része volt az életemnek, időnként rácsodálkoztam a nap által körberagyogott nappalinkra, hogy milyen szép – emlékezett vissza a járvány előtti időre Zsuzsa. – Milyen jó lenne leülni, kötögetni napközben – persze ez akkor még luxusnak tűnt –, vagy olvasni, vagy csak ülni, és örülni a ragyogásnak. Ugyanígy vágyódtam a kertbe, hogy ne csak kutyafuttában, mindig valamit csinálva legyek kint, hanem csak úgy. Aztán nagyon gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert a női lélek leghátsó zugából jött a figyelmeztetés: ne kívánd, ne akard, erre még ráérsz úgy tíz-húsz év múlva! Most pedig, ha kívántam, ha nem, elérkezett… Nem csendesen jött, apránként lépdelve, mint az öregedés, amelynek szelíd ajándékai között ott bújik a lelassulás, elcsendesedés, befelé figyelés, bölcsesség, hála. Rettenettel tört ránk, eszünkbe juttatva anyáink elejtett szavait háborúról, nélkülözésről, beosztásról. Igen, most van időm a nappaliban, vagy a kertben üldögélni. Olvasni. Gyakrabban forgatom a Bibliát és régi kedves könyveimet, így kapok lelki táplálékot. Itthon vagyok! Friss szemmel látok rá az életemre. Nagyon sokat van eszemben Simone Weil talán leghíresebb mondata: »Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.« Egyvalami azért fájdalmasan érint: a három kicsimet alig látom, a szüleik annyira óvnak – engem, tőlük! Csetelünk, telefonálunk, és ma azért mindannyian eljönnek kerti uzsonnára. A lányom feltétele, hogy mind maszkban legyünk. Minden feltételt elfogadok!”

„Egészen más lesz”

„Az ember szelleme az új élményekből táplálkozik – tartja a mondás. De sosem gondoltam volna, hogy egy világjárvány lesz az, ami kikényszeríti belőlem azokat a változásokat, amiket ezekben a hetekben tapasztalok magamon.
Az ismerőseim közül többen ötletelnek, finomságokat főznek, sütnek, mosnak, takarítanak, énekelnek, táncolnak, rajzolnak, festenek, lakást rendeznek, vagy átrendeznek, vagy csinálnak olyanokat, amiket eddig soha. Törekednek a kreatív kiteljesedésre. De van, aki míg a »békeidőben« meglehetősen aktív életet élt, a jelenlegi helyzetben a »dolce far niente« (édes semmittevés) áldásos hatásait élvezi csupán, miközben irigykedve olvassa a rejtett kvalitásaik felszínre hozásáról számot adó ismerősök posztjait.
Nagyon furcsa, szokatlan ez a helyzet, de ha sikerül megóvni magunkat a fertőzéstől, érezni fogjuk, mennyi mindenre meg is tanított bennünket a világjárvány. Átérezzük a közös sorson osztozás élményét, felismerjük a gyengeségeinket, a törékenységünket, az egymásrautaltságot. Rákényszerít bennünket a fokozott beosztásra, az előre gondolkodásra, a közeljövő megtervezésére.
Ülök a hipó- és kenyérillatú lakásban (mert persze én is sütök, főzök, takarítok, mint megannyian), és átgondolom, ki mindenkitől nem kérdeztem még meg, hogyan telnek a napjai, hogy szolgál az egészsége… A nap jelentős részében aggódom a rég nem látott távoli ismerősökért, és érzem, hogy még érzékenyebbé és érzelmesebbé válok.
Meghatottan nézem, hogy a teraszommal szemben a lakóparki lakások ablakai minden este 8 órakor megtelnek, és olyan emberek, akik talán sosem találkoztak, vagy egy szót sem váltottak eddig, összeforrott közösség benyomását keltve együtt tapsolnak perceken át, hogy így fejezzék ki köszönetüket az egészségügyben, a szolgáltató ágazatokban dolgozók tevékenységéért. Egy emberként adnak hálát napjaink hőseinek, akik e válságos időkben, saját egészségüket kockáztatva, családjaiktól távol, a nap huszonnégy órájában állnak a vártán.
Annyi bizonyos, hogy amikor vége lesz ennek az őrületnek, az életünk egészen más lesz, mint eddig. Reményeim szerint szintet lépünk. A karanténnak köszönhetően kiszűröm az életből, ami felszínes és nem fontos, és arra koncentrálok, ami számomra valóban értékes. Nem barátkozom annyi emberrel, mint korábban, de bizonyos, hogy sokkal szorosabb lesz a kapcsolatom a hozzám közel állókkal.
Tudom ez a »zűr« is elmúlik egyszer. Most már csak azon dolgozom, hogyan kamatoztassam a még hátralévő életemben a COVID-19-világjárvány pozitív hozadékait.”

d–AI–SZD–M.