„Soha nem gondoltam száz évre – egyszer csak eljött…”
Gyönyörű gyermekkora volt, de a történelem viharában, a sötét felhők mögött is meglátta az élet csodákkal teli varázsát, amelyet hetvenkét évvel ezelőtt a Hegyvidéken fedezett fel ismét. Hegyiné Gödri Anikó a harmónia fontosságáról, a kincset érő természetről és százkét éve tartó boldogságáról mesélt lapunknak.
– Nemrég ünnepelte a százkettedik születésnapját – isten éltesse sokáig! Mire gondolt, amikor elfújta a gyertyákat az ünnepi tortáján?
– Arra, hogy még élnék száz évet! Soha nem gondoltam az éveimre. Soha nem gondoltam száz évre – egyszer csak eljött... Mert a lelkem, a testem így akarta. Belülről jött, magától, és én elfogadtam.
– Meséljen a gyermekkoráról!
– Messziről jöttem, a keleti Kárpátok könyökéből, Székelyföldről, Sepsiszentgyörgyről. Tiszta levegő, tiszta föld, tiszta víz és tiszta lelkű emberek között nőttem fel. Szép és boldog gyerekkorom volt. Nálunk még otthon dagasztották a kenyeret, reggel a falusi asszonyok hozták a friss tejet. Kedves gyerekkorom volt, ott nem zavart minket senki, teljes magyar életet éltem. Apámmal sokszor mentünk az erdőbe, otthon olvasgattam és este jött a muzsikálás, de minden este! Anyám zongorázott, apám hegedült, de gyönyörűen! Én nem meseszóra aludtam el, hanem zeneszóra. Az iskolában reggelente zsoltárral kezdtük a napot, vasárnaponként a vártemplomba vittek minket, ahol az 1800-as évek közepén az ükapám esperesként szolgálta az Úristent. A nagyapám Sepsiszentgyörgy legkiválóbb polgármestere volt, aki a városnak iskolát, kórházat, gyárat adott, és közművesítéssel könnyítette az emberek életét.
– Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy jelenlegi polgármestere videoüzenetben köszöntötte fel önt. A kisfilmben a polgármester elmondta, hogy a nagyapja, ifj. Gödri Ferenc a példaképe.
– A nagyapámat a naplójából ismertem meg, amelyet Antal Árpád „támasztott fel” a szekrények zugából, és jelentetett meg. A nagyapámnak volt egy híres útja – Kossuth Lajost látogatta meg Sepsiszentgyörgyről egy tíztagú küldöttséggel, hogy elvigyék neki a díszpolgárságát. Kossuth boldogan és nagy szeretettel fogadta a székely küldöttséget. Rendkívül érdekes volt a beszélgetés, amit akkoriban az aktuális politikai kérdésekről folytattak. Igen hosszú diskurzus volt, talán majd egy másik alkalommal bővebben is beszélhetünk róla.
– Pontosan száz év telt el azóta, hogy Magyarország területeinek több mint a kétharmadát, lakosságának pedig több mint a felét elvesztette.
– Trianon egy soha el nem múló fájdalom, de Magyarország csonka országként remekül helytállt, és ma Közép-Európa jelentős politikai, gazdasági tényezője. Erre büszkék lehetünk. Nem állhatunk meg Trianonnál, bár soha nem felejtjük, de tovább kell gondolni! Mert az idő múlik, a történelem is megy előre. Sokszor gondolkodom azon, hogyan lehetne megoldani azt, hogy még jobb barátságban legyünk a szomszédos utódállamokkal… Talán egyszer emberként is jobban egymásra találunk, ám addig is küzdenünk kell Székelyföld autonómiájáért. Néha ez egészen reménytelennek tetszik, de nem lehet feladni. Én hiszek abban, hogy a magyarság kiharcolja az autonómiáját Erdélyben. Gyerekkoromban semmit nem érzékeltem Trianonból, mert magyar közegben nőttem fel. Ahogy teltek az évek, fájt az, például, ahogy apám kínlódott – minden nyáron nyelvtanfolyamra és nyelvvizsgára vitték. Trianonnal a legelső találkozásom az érettségi volt. A gimnáziumi tanáraim, akik magyarok voltak, el sem tudtak jönni; egy teljesen idegen bizottság előtt vizsgáztunk. Az osztálytársaim felét megbuktatták, ezzel elvágták az útjukat a jövőtől, az érvényesüléstől. Ekkor szembesültünk az államhatalommal. Ennek ellenére olyan fiatalok voltunk, akik imádták az életet. Egyetemistaként a barátaimmal együtt naponta a magyar korzón sétáltunk. Kolozsvár főterének ugyanis az egyik fele román, a másik magyar korzó volt. Éltük a magunk életét, miközben tisztában voltunk azzal, hogy magyarként nekünk háromszorosan kell teljesítenünk ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk. Aztán 1948-ban a családommal Budapestre, a Hegyvidékre költöztünk.
– Milyen volt az akkori Hegyvidék?
– Emlékszem a boldog felszabadultságra. Mindenütt magyar szóval tudtam érvényesülni, az üzletekben választék és minőség volt. Amikor hetvenkét esztendővel ezelőtt először szálltam ki a fogasból, és léptem rá a Rege útra, nem gondoltam volna, hogy ez az egész életem útja lesz. Lassan ismerkedtem a várossal, lassan barátkoztam a heggyel. Otthon, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum kertjéből mindig a brassói havasokat néztem. Itt, a hegyről letekintve a Duna kanyarját követhetem. A gyermekeim gyorsan birtokukba vették a hegyet. Tavaszonként a kis rügyecskéket figyeltem, hogy mikor sejlik fel, mikor bomlik ki belőlük a zsenge, gyönyörű levél. Nyáron, mikor még nem építették fel a televíziós tornyot, akkora fű nőtt a helyén lévő réten, hogy az teljesen elborította a kisgyerekeket. Ősszel lehajoltam egy-egy bíbor- vagy aranyszínű levélért, hogy megmentsem az életét az otthon melegében. Télen, zúzmarás éjszakák után, mikor kinéztem reggel az ablakon, a tél tündérvilágában gyönyörködtem. A bokrok, fák millió fehér virágban csillogtak a szememben… Nekem a hegy a mindenem! Még ma is van egy gerlém, amely alkonyatkor addig burukkol, amíg eljön az este. Éjszaka a holdam, királyom őrködik az álmaim felett. A belőlem kiáramló energiák benne vannak a kövekben, minden utcasarokban, a virágot nevelő földben. Én a hegyet soha nem hagyom el! Örökre itt maradok.
– Az elmúlt százkét esztendőben sok mindent láthatott. Hogyan élte meg a történelem változásait?
– A történelem a fejünk felett viharzik, de erős bennünk az életösztön, különösen a fiatalságban. A fiatal, boldog esztendők, amikor az emberben a nő vagy a férfi ébred, elborítanak mindent, elfeledtetik a történelmet, a politikai környezetet, és szép éveket tudunk élni ezektől függetlenül. Sok gyönyörű időszaka volt az életemnek, ilyen a gyermekeim születése is. Úgy gondolom, egy nő életében nincs csodálatosabb annál, mint hogy új életet adhat magából.
– Említette a hegyeket. Minek köszönhető, hogy ennyire tiszteli a természetet?
– Magyarországon a Bolyai János Textilipari Technikumban tanárként dolgoztam. A hatvanas évek elején három évet kiküldetésben voltam Pekingben, ahol tizenöt kínai lányt és fiút tanítottunk magyar nyelvre, akik aztán rádiókban, újságokban dolgoztak, és magyarországi küldöttségekben vettek részt. Ez az időszak volt életem egyik legnagyobb élménye. Mit üzent az akkori Kína? A hatezer esztendős ősi civilizáció? Azt, hogy mindig a természettől tanuljatok! A nyugalmat a harmóniában keressétek! Harmónia a felettünk lévő hatalmakkal. Harmónia a természettel. Harmónia a társadalommal. Harmónia önmagunkkal. Ez vezessen mindig! Kína után, amikor hazajöttünk, a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe kerültem, ahová öt kontinens hatvanegy országából érettségizett, ösztöndíjas diákok érkeztek hozzánk. Egy évig tanulták a magyar nyelvet, hogy azután magyar egyetemeken szerezzenek diplomát, hogy azzal segítsék a hazájukat. Tőlük tanultam meg tisztelni a természetet. Szeretni egymást egyszerűen. A dalaikból, táncaikból az életenergia egy kirobbanó, elpusztíthatatlan erejét éreztem meg. Egyszer anyák napján elindultam az intézetből a buszmegállóba. Utánam szaladt az egyik diákom. Egy könnyűcsontú, fekete hajú, fekete szemű, hallgatag indián fiatalember. Azt mondta nekem: tanárnő, az én édesanyám meghalt. Ma anyák napja van, amit neki adtam volna, tanárnőnek ajándékozom. Kiesett a könny a szememből, és a mai napig sem száradt ki ez a könnycsepp a szemem sarkából. Megismertem a világ ifjúságát: nem a könyvtárakban olvastam könyveket az egyes népek sajátosságairól, hanem egymás szemébe nézve, egymás szeméből olvastuk ki a lelkünket.
– Talán pont ez az, ami a leginkább hiányzik a mai, modern világból.
– Van egy régi mondás, amely a természeti népektől származik: „Ne siess, mert magad mögött hagyod a lelkedet!” Erre kellene vigyáznunk. Az élet olyan csodálatos, olyan érdekes, minden perce annyi gyönyörűséget hoz... Kár ezt elmulasztani a pénz utáni rettentő rohanásban. Megengedi, hogy búcsúzóul elmondjam a magamról írt versemet?
– Örömmel meghallgatom!
– Szeretnék falevél lenni, napban melegedni, szélben lengedezni, esőben fürdeni. Ősszel lehullani, televénnyé válni, örökké élni.
B. M.