Sporttörténeti kiállítás a „magyar Grönlandon”

A téli sportok és a Normafa kapcsolata elválaszthatatlan. A 19. század elejének pezsgő sportélete kisebb-nagyobb megszakításokkal máig megmaradt, és remélhetőleg hamarosan ismét felvirágzik a megújuló Normafán – erről is beszélt Tóth Diána, a Normafa Síház kommunikációs referense a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjteménytől kapott archív fotókból és tárgyi relikviákból összeálló új tárlatuk megnyitóján.
A Normafa emblematikus helyszín, elválaszthatatlan a magyar sí történetétől – szögezte le Fehér Gyula, a Sí Klaszter elnöke. Ez akkor is igaz, ha az első síklub nem itt, hanem majdnem ötszáz kilométerrel odébb, Kolozsváron alakult meg 1895-ben. Ennek is megvolt a maga előzménye: öt évvel korábban, azaz 130 éve ott síelt először Hangay Oktáv, a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia tanára. Innen már, mondhatni, egyenes volt az út, szerte az országban sorra alakultak a síklubok, 1913-ban pedig Budapesten létrejött a Magyar Sí Szövetség – elevenítette fel a hőskort az elnök. A reményteljes folyamatot az első világháború akasztotta meg. A harcok is, de sokkal inkább a békekötés, aminek „eredményeként” az ország kivétel nélkül az összes magashegységét elveszítette.
A sísport mégis életben maradt, mi több, ekkor indult igazán fejlődésnek, a kormányok erőfeszítéseinek köszönhetően. Megkezdődött a hazai pályák kiépítése, idővel valamennyi középhegységben biztonságosan lehetett síelni. Ma már negyvenkét helyszínen, mintegy száz pályán hódolhatnak szenvedélyüknek a sízők. Köztük a Normafán, ahol egyébként korábban hat-hét lesiklóhely működött.
Megvoltak tehát a pályák, a következő lépés a felvonók telepítése volt. Jól haladt a munka, alig két évtized alatt, a hetvenes évekre sikerült elérni a százas nagységrendet. 1969-ben adták át a Normafánál, a Kis-Norma-lejtőn a tárcsás húzóliftet, amely világítást is kapott, így késő estig lehetett használni. Később még két kisebb húzólift épült, aztán a tárcsás felvonóval együtt ezeket is szép lassan elbontották. Ez nem egyedi eset, a rendszerváltás körül a többi sífelvonó, sílift is az enyészeté lett.
Kinyíltak a határok, a sízők inkább külföldre jártak, ezért a hazai pályák látogatottsága rohamosan csökkent – emlékeztetett a „sötét” évekre Fehér Gyula. Aztán az uniós csatlakozással szinte varázsütésre megváltozott minden. Könnyebben elérhetők lettek a nyugati technológiák, ami a sífejlesztésekben is megmutatkozott. Fokozatosan az egész országban elterjedtek a modern hóágyúk, felvonók és más kiszolgálóeszközök. A Sí Klaszter elnöke reményét fejezte ki, hogy hamarosan a Normafán is viszontláthatjuk ezeket, és megvalósulnak a tervek: lesz sífutó- és lesiklópálya, jöhetnek a snowboardosok, és az enyhe tél sem okozhat gondot, mert működnek majd a hóágyúk.
A környék megérdemli a fejlesztéseket – zárta szavait az elnök –, és nemcsak a százéves hagyományok miatt, hanem mert a Normafa mindvégig biztosította a sízés lehetőségét. A nyolcvanas években Európa talán legnagyobb síiskolája működött itt, az OSC színeiben ezer gyerek gyakorolt a lejtőkön. Ha minden jól alakul, ismét történhet valami hasonló, mert a cél az, hogy minél többen sportoljanak télen itt, a város tetején. A feltételek hamarosan minden igényt kielégítenek majd, jó példa pedig bőven akad. Elég csak a mindenki által szeretett és tisztelt Laci bácsira gondolni, aki már elmúlt kilencvenéves, de még rendszeresen síel a Normafa lejtőin. Erről a youtube-on egy videó is látható Laci bácsi síel címmel.

Az elkerített sípálya

A két világháború között a Normafa már igazi síparadicsomnak számított, ahová a város apraja-nagyja rendszeresen feljárt, hogy kötöttségek nélkül űzze a téli sportokat. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor 1937 első hófödte vasárnapján meglátták, hogy a korábban szabad területet valaki körbekerítette.
Kiderült, hogy a Haggenmacher és Dreher család a ludas, ugyanis el akarták adni a városnak a Disznófő és a Normafa közötti, tulajdonukban álló 82 hektáros területet. Bonyolította a helyzetet, hogy az éppen nemzetközi versenynek otthont adó János-hegyi síugrósáncról leérkezve a frissiben elkerített részen landoltak volna a sportolók.
Szendy Károly polgármester ezért kilátásba helyezte, hogy kisajátítják és természetesen kifizetik a versennyel érintett két holdat, e nélkül viszont a maradék nyolcvan már szinte értéktelenné válna. Végül elbontották a kerítést, Budapest megváltotta a területet, és bár ez nem volt elég a tulajdonosoknak, a háború miatt már nem tudtak érvényt szerezni további követelésüknek. Új kerítés pedig nem épült a Normafán – és már nem is fog.

A rendelkezésre álló dokumentumok szerint tehát Magyarországon, legalábbis hivatalosan, 1890-ben Kolozsváron síelt először Hangay Oktáv. A fővárosban viszont a Normafa térsége volt az első síterep, ahol a vállalkozó kedvű sportbarátok kipróbálták ezt a nagyszerű téli szórakozást.

A Budai Torna Egylet (BBTE) tornászai 1892. december 4-én az egyenesen Norvégiából kapott síléceken, akkori elnevezéssel lábszánkón csúsztak le először a Sváb-hegyről. A feljegyzésekből kiderül, hogy a fogaskerekű lejtőjét Demény Károly avatta fel, méghozzá a nézők legnagyobb örömére esés nélkül. Utána Bély Mihály is teljesítette a távot, ők ketten tekinthetők tehát a budai sízés úttörőinek.

Arról, hogy azért volt bennük némi félsz, Bély István írása tanúskodik: „Demény Károly elsőnek indult. A turistabotot két kézzel (vegyes fogással) baloldalt a hóba könnyedén tartva, csoszogó lépésekkel óvatosan ment előre s egyszerre siklásnak eredt. A siklás pillanatában nem várt sebességgel száguldott a völgy felé, hópor felhőt hagyva maga után, amelyben alakja nem volt látható s néhány másodperc múlva a hegy lábánál volt, ahol alakja ismét előtűnt, mert megállt. Miska! Gyere le! Nagyszerű! — mondja ő. Azonban Őt lesiklani látni, felülről nézve, szinte rémes látvány volt.”

Érdekesség, hogy a helyes technikát is tárgyaló Lábszánkózás kézikönyve csak 1896-ban jelent meg. A szerző, Chernel István ornitológus 1892 januárjában szintén norvég lécekkel kezdett el gyakorolni a kőszegi lejtőkön, és nevezte el a sízést lábszánykózásnak. Az első magyar síegyesület, a Magyar Sí Klub 1908-ban alakult meg.

Verseny egy doboz gyufáért

Alig telt el két év a fogaskerekű mellett bemutatott lesiklás után, és már síverseny helyszíne volt a Normafa. Ezen 8–12 éves gyerekek indultak, és valószínűleg a hidegre való tekintettel a fődíj egy doboz gyufa volt.

Klasszikus értelemben vett budapesti síversenyt először 1909. február 28-án rendeztek, lesiklásban, műlesiklásban és ugrásban. Hol másutt, mint a Normafán, közelebbről a Sigray-lejtőn. A viadal egyik különlegességét az adta, hogy valódi sánc nélkül, minden bizonnyal egy domboldalról ugrottak a versenyzők, hiszen az igazi ugrósánc csak bő tíz évvel később épült meg. Nem véletlenül írta az akkori Nemzeti Sport, hogy „tervbe van véve egy síugró pálya létesítése”.

MOM-os az utolsó győztes

Az első budapesti síugrósáncot 1919. január 26-án avatták fel a Normafán, amivel kapcsolatban a Turistatársaság és Alpinizmus így írt az aktuális számában: „megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a pálya szerény igényeinknek tejesen megfelel”.

Egy évre rá máris javítani kellett, ráadásul nem felelt meg a hivatalos versenyszabályoknak, így senki sem lepődött meg a Nemzeti Sportban 1922 novemberében megjelent felhíváson: „A Magyar Sí-Szövetség a Szent Anna-kápolna és a Jánoshegy közötti virányosi réteken egy nagy, modern síugrósáncot építtet, […] felkéri a tagegyletek síelőit, hogy […] két kezük munkájával segítsék elő a sísport ügyét és minél nagyobb számban jöjjenek dolgozni.”

A faszerkezetes nagysáncot 1924-ben adták át, majd 1932-ben vasszerkezetesre cserélték. Ennek felavatásán a híres norvég síugrók, Sigmund Ruud és Kaare Traeffen látványos kettős ugrással szórakoztatták a többezres közönséget.

A sánc 1958-ban PVC-borítást kapott, hogy akár nyáron is használható legyen. Itt tartották meg 1971-ben az utolsó komolyabb normafai versenyt, amelyet a MOM színeiben induló Szilágyi Gyula nyert 40 és fél méteres ugrással.

sm.