A szakralitás vonzásában
„Fénykép és tárgy, szobor és makett úgy simulnak egymásba Maczkó Erzsébet fotó- és képzőművész, valamint Rainer Péter építész-belsőépítész, ipar- és képzőművész közös tárlatán, mintha örök érvényűen egybetartoznának” – fogalmazott Szakolczay Lajos irodalomtörténész a két művész korábbi kiállítása kapcsán. Bár Maczkó Erzsébet és Rainer Péter a vizuális művészet különböző területein alkotnak, látásmódjuk, gondolkodásmódjuk nagyon hasonló. Pályájukról, művészetükről, inspirációikról beszélgettünk velük, valamint arról, hogyan hatott rájuk az elmúlt különös időszak.
– Hogyan teltek a legutóbbi hónapjaik ebben a mindnyájunkat megterhelő, világjárvánnyal sújtott időszakban?
Maczkó Erzsébet: A járvány miatti kényszerbezárkózás alatt is dolgoztam. Készültünk a Galéria 12 húsvéti online kiállítására, aztán a Trianon-kiállításra, mindkettő megtekinthető a Galéria 12 Egyesület honlapján. Örültünk az online tárlatnak azért is, mert ha már nagy rendezvényekkel nem lehetett megemlékezni a békediktátum századik évfordulójáról, legalább kis közösségekben tegyük meg. A járvány enyhülése után pedig megnyílt a „Karanténban született” kiállítás a Galéria 12 Kávézóban.
Rainer Péter: Természetesen engem is nyomasztott a bezártság, a társaság hiánya, de így több időm jutott a gondolkodásra, az elmélyülésre és újabb tárgyak tervezésére, létrehozására. Az idén jóformán csak Trianon-témájú munkákat készítettem. De még nincs vége az évnek…
– Hogyan indult a pályájuk? Melyek voltak a legfontosabb inspirációik?
M. E.: Nem mindegy, hogy ki milyen közegben nevelkedik; én Budapest belvárosában, a bazilika tövében, egy szakrális hely közelében nőttem föl. A bazilika a mindennapjaim része volt, de ott volt a Duna-part, a csodálatos régi épületek a maguk gyönyörű díszítéseivel, szobraival, a zöld parkok a szökőkutakkal. Rengeteget jártam a családommal múzeumba, kirándulni, gyönyörködtem a természetben. Hétköznapokon, iskolába menet, rácsodálkoztam egy-egy épületrészletre, bármire, ami épp aznap megfogott. A fotózásnak hagyománya volt a családunkban, és a természet, az építészet szeretetének is; az emlékezésben visszamehetnék az ük- vagy a szépszüleimig. Az első fényképezőgépet gyermekkoromban kaptam. Az analóg fényképezésnél a technikán túl megtanultam, hogyan kell egy képkockát komponálni. Később jött a digitális technika a korlátlan lehetőségeivel – nagy váltás volt! –, azóta nemcsak realista fotókat készítek, hanem fotógrafikákat is. A legfontosabb fotótémám a természet és az épített környezet maradt – ezek apró részleteit, pillanatait szeretem megörökíteni. Évente több kiállításon is a szakralitás a tematika, ezekre mindig örömmel készülök. Nagy kihívásnak tartom, hogyan lehet egy fotóba másokat is megérintő mondanivalót belevarázsolni. A művészi pályám első állomása húsz évvel ezelőtt kezdődött, csoportos és egyéni kiállításokkal, itthon és külföldön.
R. P.: Gyerekkoromban sokat voltam a nagyszüleimnél Békásmegyeren. Egyrészt nagyapám – Gadányi Jenő festőművész – képei, másrészt a falu, a természetközelség hatott rám egy életre meghatározóan. Nyilván ösztönszerűen és kevésbé tudatosan. Máig nagyapám képeiből és a természetből töltekezem. Másfél éves koromtól firkálok-rajzolok, kora gyermekkorom óta fúrok-faragok. Nagyanyám és a szüleim azt szerették volna, ha a nagyapa nyomdokába lépek. Már viszonylag korán tudatára ébredtem, hogy belőlem nem lesz Gadányi. A síkbeli ténykedés – rajzolás, festés – sem elégített ki. Így lettem kis kitérőkkel – mint például ötvös-kovácsinas, bútorasztalos szakmunkás – végül belsőépítész és építész. Nagyon jót tett, hogy belekóstoltam több szakma gyakorlatába, és megtanultam, hogyan lehet valamit ténylegesen megcsinálni. A tervezés mellett mindig készítettem tárgyakat – bútorokat, konstrukciókat, szobrokat – saját kezűleg. Intenzíven fotózom, fotógrafikákat és plasztikákat készítek. Tíz éve szinte kizárólag konstrukciók, szobrok tervezésével, készítésével és ezek fotódokumentálásával foglalkozom. Ritkán akad kivétel: templom, kápolna-helyreállítás, tervezés. Saját örömömre alkotok, a saját elképzelésem, mondhatnám, a saját törvényem, regulám szerint, ami azért kötelez, és törekszem rá, hogy minél inkább teljesítsem e regulát. A visszajelzés nagyon számít, mert aki a fióknak dolgozik, gyakorlatilag semmit nem tett a köz javára – esetleg ha a halála után megtalálják és hasznosítják a munkáit…
– Maczkó Erzsébet fotográfus, tehát „fénnyel ír”, Rainer Péter megfogható anyagokkal, leginkább fával dolgozik. Honnan ered az ezekhez az anyagokhoz való vonzódásuk?
M. E.: A szóösszetétel is mutatja, hogy a fénykép „fény-kép”; én tudatosan használom a fényeket a képeimnél. Nemcsak azoknál, amelyeket szakrális mondanivalóval szeretnék megtölteni, hanem egyéb, képzőművészet vagy grafika felé hajló képeimnél is fontos szerepet töltenek be. Legyen az egy fénysugár az égen, levelek között átszűrődő fény vagy a fotógrafikában a fény-árnyék kontraszt.
R. P.: A szakmámból, hivatásomból eredően értelemszerűen sokféle anyaggal dolgozom, de nekem eleve a fa volt a legkedvesebb anyagom. Hogy miért? Ez valami ősi vonzódás lehet. A fa holtában is élő, mozgó, szép, természetes. Nem homogén szerkezetű, különböző irányokban különbözőképpen viselkedik, a fémhez képest könnyebben lehet megmunkálni.
– Hangsúlyosnak érzem műveikben a szakralitást, de a humort is. Úgy értem, a humor nem pusztán szórakoztatást jelent, hanem a szellem mozgékonyságát.
M. E.: Abszolút! Így van!
– A trianonos maszkos fotógrafikában is felfedezhető egyfajta fekete humor. Hogyan születnek a művek?
M. E.: Ezzel a művel a kettős tragédiára próbáltam rávilágítani: fekete alapon csak kontúrként jelenik meg Nagy-Magyarország térképe és benne Csonka-Magyarországé. Az idén egy nagyszabású Trianon-emlékévnek kellett volna lennie, nagy állami és kisebb helyi rendezvényekkel, de az egészre rátelepedett ez az őrületes világjárvány, amely éppen ezen a százéves évfordulón megakadályozta, hogy méltóképpen emlékezzünk – ezért tettem rá a művemre a maszkot. Ott vannak a határon túli országrészek, Nagy-Magyarország, mégis, mindnyájunkat most ez a rákötött maszk tart össze. Hiába vannak lezárva a határok, a járvány alatt is összetartozunk. A szakralitást a munkáimban a fény jelzi. A teremtés is fény – ezt próbálom kifejezni a fotóimon és a fotógrafikáimon. Szeretném az embereket valamiféle meditációra ösztönözni, hogy gondolkodjunk el az életünkön: hol van az Út, a Fény, merre haladjunk. Egy kép elkészítése nálam mindig befelé fordulással, gondolkodással kezdődik. De amíg a festő megfesti, a szobrász kifaragja a gondolatait, a fotós nem mindig találja meg a gondolatainak éppen megfelelő fényképeznivalót. Ezért nagyon örülök a digitális technikának, így erősebb tartalmakat lehet kifejezni!
R. P.: A szakralitásra válaszolva meghatározónak tartom, hogy milyen környezetbe születik az ember. Vallásos, hívő családba születtem. Az istenhit nálam természetes. Ha Isten teremtette a világot, akkor minden isteni, azaz szakrális. Profán csak annyiban, amennyire az ember azzá teszi. Ha hittel, szeretettel csinálunk valamit, szerintem az szakrális. Hogyan születnek a műveim? Nehéz kérdés. Mondhatnám, hogy nem tudom. De talán szinte minden esetben valami szellemi előzményhez, előképhez köthető, amely lassabban vagy gyorsabban kezd kristályosodni, formát, alakot, anyagot ölteni. Sok esetben egy régi tárgy, de akár egy kavics is beindítja a fantáziámat. Van, hogy a szavak öltenek testet…
– Egy törött nyelű péklapát többször is szerepel a kiállított művei között. Különösen tetszik a 3hajós Ökumenikus Kápolna, amelyet az olaszliszkai Nemzetközi Szoborpark Művésztelepen a helyszínen talált elemekből, műanyag kajakok és fa evezőlapátok felhasználásával készített. Hogy talál ki ilyeneket?
R. P.: A péklapátra időnként egy-egy szomorú sorsú műemlék fotóját teszem. Lapáton a műemlék – szó szerint. Ezzel is tiltakozom műemlékeink tönkretétele, megsemmisítése ellen. A 3hajós Ökumenikus Kápolna szükségből jött létre, ezek a tárgyak álltak ott és akkor a rendelkezésemre, csak ezekből hozhattam ki valamit. Ez sikerült.
M. E.: Munkáink egyik fontos része a műemlékvédelem. Gyűjtjük és dokumentáljuk a Magyarországon és a Kárpát-medencében lévő műemlékeket, főleg szakrális épületeket, legyen az templom, kápolna, út menti kereszt, vagy egy kis fülkében lévő szobor, pléh-Krisztus egy temetőben.
– Másfél éve az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben a tizenkettedik kerületi fotóművészek képeivel avatták fel a Gadányi Jenő hegyvidéki festőművészről elnevezett kiállítótermet. A megnyitón elhangzott, hogy a hegyvidéki művészek alkotásaikkal szeretnék elősegíteni az OORI Nappali Kórház betegeinek gyógyulását. Rainer Péter, a Gadányi Jenő Alapítvány elnöke, a művész unokája sokat tesz azért, hogy Gadányi Jenő megkapja a neki járó méltó elismerést. Mi történt azóta?
R. P.: Sajnos az első három kiállítás után a kórházba is betört a járvány, ezért sem az évfordulós Gadányi-kiállítást, sem a Trianon-kiállítást nem tudtuk megtartani, de ami késik, nem múlik…
– Hallhatnánk a legközelebbi terveikről?
M. E.: Készülünk a szeptemberi szakrális kiállításra a Galéria 12-ben. Ezenkívül mindig is szerettem épületeket fotózni – most egy olyan sorozat készítését tervezem, amin az építészeti részletek kontextusból való kiemelésével önálló képzőművészeti alkotások jönnek létre. A kompozíciókban fontos szerepet kap a szerkezet, a forma és a fény.
R. P.: Mint már mondtam, az idén Trianonnal foglalkozom. Két önálló Trianon-kiállítást is terveztem, több közös kiállítás mellett. Ezek a vírusjárvány miatt tolódnak, lehet, némelyik átcsúszik a jövő évre. Régi álmom egy kis meditációs kápolnát tervezni-megvalósítani, saját kezűleg.
Szepesi Dóra