Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

A telefonnagyi és a többiek – történetek az önkéntes karanténból (I.)

Ahányan vagyunk, annyiféle megoldást találunk a nehéz időszak átvészelésére. Van, akinek a családja segít, van, akire a barátok figyelnek oda, ha másként nem, hát hosszas beszélgetésekkel, vagy a közösségi oldalakon. Van, aki varr, van, aki főz, van, aki naplót kezdett írni. Mindnyájan az összetartás új módját gyakoroljuk. Történeteink közreadásának egyik nem titkolt célja, hogy jó példákat mutassunk be, amik akár ötletet, akár pusztán erőt és hitet adhatnak másoknak, hogy átmenetileg négy fal között is lehet teljes az élet.

A lefényképezett ebédek

A hatvanhét éves Ilona két Magyarországon élő unokája kezdettől fogva hozzá ment haza az iskola után, amíg kicsik voltak, ő segített nekik ebéd után a tanulásban. „Nem vagyok depresszióra hajlamos alkat, ezt soha nem engedhettem meg magamnak – mondja. – Most is megpróbálom a dolgok könnyebbik oldalát nézni. Hiányoznak, persze, hogy nem töltenek velem napi egy-két órát, de ehhez a helyzethez kell alkalmazkodni. Úgy vagyok, mint a lányom fiaival. Ők külföldön élnek, ott is születtek, Skype-on tartom velük a kapcsolatot, amióta csak világra jöttek. Nagyon hiányoznak, de szerencsére a technika segítségével mégis láthatom, ahogy nőnek, cseperednek. Ezenkívül home office konyhát nyitottam – nehogy már lemaradjak a mostani divattól!”
Az unokák mindennap bevásárolnak neki, a kerítésen keresztül beadják a szatyrot, és megkapják a teli ételhordót. „Főzés közben mindig lefényképezem, mi készül ebédre, és délután felteszem a home office konyhám napi menüjét a Facebookra. Szerencsére már több ismerős követi a példámat, recepteket cserélgetünk, tanácsokat kérünk egy-egy régi étellel kapcsolatban, így együtt majd csak átvészeljük ezt is. Mindig van, aki elkeseredik, fél. Ilyenkor megosztok valami jó kis pörgős zenét, és máris sokan más színben látjuk a világot. Eddig a családom rocker nagyija voltam, most egy kicsit távnagyi is lettem. De szerencsére ez nem tart örökké.”

Telefonmesék az unokáknak

A nyugdíjas titkárnő, Lívia megszokta, hogy nagy a nyüzsgés körülötte. Tízéves lány és kétéves fiú unokájára rendszeresen ő vigyázott eddig. Azt mondja, eleinte csak lődörgött a lakásban. Tudja, hogy most nem lehet a gyerekekkel, de nagyon hiányoznak.
„Sokat beszélgetünk, a kislány mindig felhív, ha valami ötlete van, hogy mit csináljunk majd, ha újra együtt lehetünk, vagy elújságolja, ha megveri a szüleit társasjátékban – most ők is otthon vannak. Mindig nagyon aggodalmaskodik, meg kell nyugtatnom, hogy veszteg maradok, vigyázok magamra. A kicsi még keveset beszél, de tudom, hogy imádja hallgatni, ha beszélek hozzá. Ezért kitaláltam, hogy én leszek most az ő telefonnagyijuk. Van itt nálam jó néhány mesekönyvük, azokból napközben kiválasztom, melyik illik arra a napra, aztán estefelé, amikor már ágyban vannak, a kihangosított telefonon át felolvasom nekik. Múltkor a vőm titokban lefényképezte, ahogy Kristófom csillogó szemmel, tátott szájjal hallgatja a telefonos mesét. És tudja, mit?! Így már nem is zavar annyira a bezártság.”

Újra munkában a varrónő

Saját bevallása szerint soha nem volt nagy csavargó Márta néni, a nyugdíjas varrónő. Volt, hogy napokig csak az újságért ment ki a házból a postaládáig. De most, hogy a gyerekei ráparancsoltak, eszébe se jusson ennél távolabbra kóborolni, eleinte nagyon bezárva érezte magát.
„Most, persze, egyfolytában késztetést érzek arra, hogy halaszthatatlan ügyeket elintézzek, mindig mehetnékem van. De a múlt héten hosszan beszélgettem a fiammal. Egészen meghatódtam, amikor elmondta, hogy az édesapja elvesztése óta még jobban szeretne vigyázni rám, és ő csak úgy nyugodt, ha tudja, hogy én itthon maradok, biztonságban. Gondoskodnak rólam, elhalmoznak minden finomsággal, talán soha nem volt ilyen jó dolgom. Az unalmas bezártságot mégis nehéz kényszernek éreztem. Most azonban inkább lefoglalom magam, és készülök a jövőre. Végre befejeztem az eddig halogatott házimunkákat. Varrónő voltam egész életemben. Újra elővettem a régi Neumannomat meg a gyerekek itteni játszós ruháit, azokat javítgatom. A szekrény mélyén találtam még anyagokat, a gyerekek méretére emlékezetből varrok ruhákat, kis szoknyácskákat, blúzokat, a fiúknak a nyárra sortokat. Annyi munkát kitaláltam magamnak, hogy már nem érek rá keseregni azon, hogy nem mehetek sehova.” A_telefonnagyi_es_a_tobbiek

Karanténnapló

Gizi néni betöltötte a 75. életévét. Egykor írói álmokat dédelgetett, ám az élet más hivatás felé sodorta, ápolónő lett belőle.
„Amennyire vonzott, hogy megörökítsem a gondolataimat, annyira lelkesen gondoztam egész életemben a betegeket. Nagyon sajnálom, hogy most nem tudok segíteni. De arra gondoltam, valami hasznosat mégis megpróbálok, ezért elkezdtem karanténnaplót vezetni. Nem vagyok már fiatal, mégis nehezen érintett engem is, hogy beszorultam a négy fal közé, mert nagyon szeretek sétálni. A kedvenc időtöltésem, hogy délután egy zacskó keksszel lemegyek a szemközti játszótérre, és amíg uzsonnázom, gyönyörködöm a játszó gyerekekben. Remélem, átvészelem a járványt, és lesz még erre módom. Addig viszont próbálom magam hasznossá tenni. Mindjárt első nap elővettem egy nagy füzetet, valamelyik unokámé volt, amikor még itt tanultak nálam. Ebbe a füzetbe dátumozva beleírom, hogy mit csináltam aznap, és hogy milyen lelkiállapotban voltam. Ápolónőként láttam, hogy a léleknek milyen a nagy szerepe az egészség megőrzésében. A karantén végéig írom a naplót, aztán amikor újra kimehetünk, elviszem a háziorvosomnak, hátha tanulságos lesz valakinek, hogy egy magamfajta öregasszony hogyan tud ilyen helyzetet átvészelni.”

Hiányzik a szalon…

A Hegyvidéki Kulturális Szalon híresen jó közösségének sincs könnyű dolga, most ők sem tudnak személyesen találkozni, ám így is sokan tartják egymással a kapcsolatot.
„Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hogy a szalon honlapjára előadásokat tettek fel. Az önkormányzattól az interneten keresztül kaptunk felhívást, hogy mire figyeljünk. Kialakult a szalonban egy közösség, rendszeresen telefonálunk egymásnak, megbeszéljük a napi híreket, tanácsokat adunk, jókat beszélgetünk. Mi is aggódunk, figyelemmel kísérjük a híradásokat. Azt hiszem, ha megfogadjuk és felelősségteljesen betartjuk a kormány és az operatív törzs ajánlásait, akkor túl lehet élni. Mi nem járunk ki, odafigyelünk a kézmosásra, igyekszünk egy héten egyszer bevásárolni a legfontosabb és legszükségesebb dolgokból” – mesélte a 62 éves Erzsébet, aki arról is beszélt, hogy egy kis kreativitással kifejezetten izgalmassá lehet tenni az otthon töltött mindennapokat:
„A férjemmel és az egyik lányunkkal lakom, most együtt tornázunk, olvasunk, kártyázunk, társasjátékozunk. A fiatalabb korosztályhoz tartozunk, így mi is felajánlottuk a segítségünket a gyógyszerek kiváltásában és a bevásárlásban idősebb szalontársainknak. El kell mondanom azt is, hogy rossz szemmel nézünk azokra, akik kint sétálnak, nem fogadják meg a tanácsokat, nem veszik komolyan a helyzetet. Ez felelőtlenség! Hiányzik a szalon, nem tudjuk, meddig tart ez az időszak, mikor lesz minden a régi… De ne csak a negatív dolgokat nézzük: ennek a helyzetnek összetartó ereje is van.”

AI–BM.