Egy csepp történelem

Habár a XII. az egyetlen olyan budai kerület, amelynek nincs Duna-parti része, mégis mindig fontos szerepet játszott itt a víz. A forrásokban gazdag Hegyvidék már a középkor óta biztosította a budai vár ellátását, miután Mátyás király idejében fa-, agyag- és kőcsöveken vezették fel oda a Város-kút – régebbi nevén Doktor-kút, majd Nádor-kút – vizét. A várhegynél 200 méterrel magasabban fekvő budai források vize, Bonfini szerint, nyolcstadionnyi távolságból ólom- és szurokkal bevont facsöveken, boltozott folyosón keresztül jutott fel a várba. A Svábhegyről a víz közlekedőedények segítségével ért el a Vérmezőig, ahol ezek egyesültek, onnan kerültek fel a várbéli közkutakig. Így a Dísz téren, az elöljáróság és az iskola épülete előtt is a svábhegyi források vizét lehetett megízlelni.

Bonfini a palota területén található díszkútról, valamint hideg-meleg vizes fürdőszobákról is beszámolt, más források pedig egy halastavat is említenek. Mindezek alapján a vár valószínűleg bőséges vízellátáshoz jutott.

Buda török megszállásakor, bár több nyilvános fürdő is épült, a középkori vízvezetékrendszer pusztulásnak indult, és csupán a 18. század második felében történt meg a helyreállítása, a forrásházakkal együtt. Ez Kerschensteiner Konrád jezsuita szerzetesnek és Tummler Henrik kútmesternek köszönhető, de a várbéli kutak rekonstrukcióján Mikovínyi Sámuel és Kempelen Farkas is dolgozott. „Budának állandóan jó vize van, amely a pesti édes, bágyadt ízű kútvíznél határozottan jobb és a benne levő különböző ásványi anyagok következtében az egészségre hasznosabb is. A Király-kút és a Sváb-kút kemény vize ugyanis a Doctor-kút lágy vizétől megenyhül.” (Schams Ferenc, 1822.)

József nádor ezekben az időkben fedezte fel a Város-kút („Doctor-kút”) friss vizét, így nem véletlen, hogy 1847-ben az ő nevét vette fel az építmény. „József nádor is a svábhegyi városkút forrásából hozatta ivóvizét és ezért Buda város közgyűlése, hogy a jeles nádor emlékezete, aki a főváros emelése és szépítése érdekében annyit fáradozott, e szép virányú tájon is fenn tartassák, a városkutat Nádorkútnak nevezte el.” (Budai Napló, 1928. december 16.)

Érdekesség, hogy az 1848–49-es szabadságharc alatt Görgei parancsára a magyarok direkt megrongálták a vízvezetékeket, hogy a Heintzi által vezetett osztrák védők ne jussanak friss vízhez a budai várban. A Pesti Hírlap 1849. május 6-án ezt írta: „Május 5. – Reggeli 6 óra. A támadást Görgei intézi, a Gellérthegyről borzasztóan dolgozzák a várfalakat, túlnan pedig a svábhegyről a bécsi kaput. Beszélik: hogy az éjjel a vizvezető is nagyon megrongáltatott.”

Néhány évvel később, 1852-ben ifj. Palugyay Imre a „Buda-Pest szabad királyi városok leirása” című munkájában jobban kifejtette ezt: „Miután a budai vár lakosai majdnem kizárólag az elősorolt vízvezeték s emelőgépek által nyerik az olly igen életszükségü ivó vizet, lehet képzelni: mennyire kettőzött törekvéssel igyekvék a várat 1849-dik évben ostromló sereg, a viznek a várba bejutását lehetőleg gátolni; e czélból tehát mindjárt az ostrom első napján a svábhegyi vízvezeték zúzaték szét…”

A helyreállítás a 19. század második felétől kiépülő modern vízvezetékrendszer létrejötte miatt már nem történt meg, ám így is elmondható, hogy a 15. századtól az 1848–49-es szabadságharcig a budai vár vízellátása nagyrészt a svábhegyi forrásoknak volt köszönhető. Az egykori kútházakat a 20. században felújították, renoválták, vagy átépítették, közülük a Város-kút és a Béla-király kútja a mai napig megtekinthető.

A leghíresebb svábhegyi források mellett számos kisebb-nagyobb forrás működött a Hegyvidéken: a Sváb-forrás, az Orbán-forrás, az Ágnes-kút, a Hangya-forrás, a Szarvas-kút, a Darázs-forrás, valamint Zugligetben az egykor igen bő vizű Disznófő-forrás, amelyet korábban Mátyás csurgójának neveztek. Ezek jelentős része az idők folyamán elapadt, vagy városrendezési munkálatok következtében „megszökött” a vizük.

A számos forrás ellenére a vízhálózat nagyon sokáig nem épült ki a Hegyvidéken, így az is előfordult, hogy hatalmas vízhiány alakult ki a hegyen. Lapunk 2021. április 27-i és 2022. május 3-i számaiban is olvashatók cikkek minderről, így erre most nem térünk ki részletesen.

A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjteményben „Hegyvidék₂O – Egy csepp történelem” címmel június 1-jén megnyíló időszaki kiállítás megemlékezik a víz múltbéli hasznosításáról, a Duna-víz-árusokról (hosszabban lásd 2022. április 19-i lapszámunkban!), a víz- és a jégszállítás nehézségeiről. A Hegyvidéken számos nagyobb vendéglő és akár módosabb villa is rendelkezett kisebb-nagyobb jégveremmel, ahol a becsesebb portékákat tartották a tulajdonosok. Ehhez szinte mindig szükség volt jégre, így a vízárusok mellett a jegesemberek is szorgosan járták Budát, kiemelten a hegyvidéki részeket, ahol a kirándulók miatt sok vendéglő működött.

Az igazi higiéniai szemléletmódváltás a 20. század elején alakult ki a fővárosban és a Hegyvidéken is. A polgári értékrendet képviselő családoknál a mosakodás a heti egyszeri teljes fürdésből és a felsőtest napi egyszeri megmosásából állt. Természetesen hét közben többször is megtisztították a nyakat, a hónaljat és az arcot.

A külön fürdőszobák csak az 1930-as években kezdtek elterjedni. Budapesten 1928-ban még mindössze hat bolt volt, amelyik kizárólag fürdőszoba-berendezéseket árult. A családok fontosnak tartották a gyerekek tisztaságra való nevelését, a rendszeres mosakodást, a gyakori kézmosást és a tiszta ruha viselését – ennek megfelelően az egykori nagymosás menetét is bemutatja az új tárlat.

A Hegyvidék különleges klímájának gyógyítóereje számos szanatórium és gyógyászati intézményt vonzott ide. Az első 1837. május 7-én nyílt meg, Szuhányi Gyógysavóintézet néven. Az épület közel állt a mai Város-kúthoz, tíz szoba várta benne a betegeket. Valószínűleg még ugyanabban az évben egy hatalmas felhőszakadás miatt tönkrement. Hasonlóan gyorsan feledésbe merült az az 1851-ben épült, kénes hatású, gyógyvizes fürdő, ami a zugligeti Szarvashoz címzett vendéglő mellett állt. (Erről „Az elfeledett zugligeti Szarvas-fürdő” címmel olvasható cikk lapunk 2021. július 8-i számában.)

A Kis-Svábhegy lábánál, a Városmajorban ugyancsak akadt egy bő vizű meleg forrás, amelyet a 19. században már biztosan ismertek a helyiek. Az 1848–49-es szabadságharcot követően döntés született a kitisztításáról, majd 1854-ben Siklósy Károly orvos, a forrás gyógyítóhatását felismerve, vízgyógyintézetet alapított itt. Ennek fiókintézete is nyílt a Svábhegyen, abból lett később a híres Svábhegyi Szanatórium, ahol fürdő is épült 1934-ben.

A Hegyvidéken ezeken kívül több gyermekgyógyászati intézmény kapott helyet – például a zugligeti Révész Margit Gyógyszanatórium, vagy a svábhegyi gyermekszanatóriumok is –, ezekben számos fürdő és medence segítette a gyerekek fizikai és mentális gyógyulását. A legtöbb aztán megszűnt a kommunizmus éveiben, és helyüket lassan a nagyobb városi kórházak vették át, de az egészséges levegő és a természet a mai napig vonzza a gyógyulni és kirándulni vágyókat a Hegyvidékre.

A kiállításon látható lesz egy hatalmas, 4 méteres térkép is, azokkal a forrásokkal, kutakkal, vízzel kapcsolatos épületekkel, amelyek a Hegyvidéken találhatók, továbbá a vízművektől kölcsönzött svábhegyi víztorony makettje, valamint egy vízszállító kocsi is, amelyet a Mezőgazdasági Múzeumtól kapott kölcsönbe a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény.

A víz nemcsak a Hegyvidék, hanem az egész Kárpát-medence egyik legfontosabb természeti értéke. Értő felhasználása manapság az egyik legfontosabb feladat, és ez így marad a következő években, évtizedekben is. A kiállítás készítőinek nem titkolt célja, hogy felhívják a fiatalabb generációk figyelmét a jövő kihívásaira és a víz felbecsülhetetlen értékére.

Földváry Gergely