Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Ha_nincs_alazat_akkor_semmi_sincs2

„Ha nincs alázat, akkor semmi sincs”

„Érzek valamiféle erőt és biztonságot a lokálpatriotizmusban” – mondta lapunknak dr. Rényi-Vámos Ferenc, aki nemrég megkapta a Hegyvidék díszpolgára címet. A számos nívós díjjal elismert mellkassebésszel a hazai tüdőtranszplantáció elindításáról, kitartásról, empátiáról, indulatokról és hazaszeretetről beszélgettünk, sőt azt is megtudtuk tőle, hogy a megvalósításra váró álmával még több magyar életét lehetne megmenteni.

A beszélgetésünk előtt többször is egyeztettünk az interjú időpontja miatt. Meglepő volt, hogy rendszerint az első csörgés után felvette a telefont.

– Mert fontos, hogy a kollégáim bármikor el tudjanak érni. Ha a műtőben vagyok, akkor a titkárság kezeli a telefonomat.

– Állandóan készenlétben van?

– Igen, hiszen soha nem tudhatom, hogy mikor kell menni – bármikor kaphatok riasztást.Ha_nincs_alazat_akkor_semmi_sincs1

– Mit szól ehhez a családja?

– Velem együtt ők is készenlétben állnak. Hiába van színházjegyünk, ha az előadás előtt tíz perccel kapok egy hívást, hogy van egy donortüdő, akkor ugrott az esti program. A családom mindenben támogat, ezt a munkát másképp nem is lehetne csinálni.

– A nagyapja nefrológusként, az egyik nagybátyja ortopéd sebészként praktizált, édesapja pedig szívsebészként dolgozott a városmajori klinikán. Miért döntött úgy, hogy ön is orvosnak áll?

– Nem tudom, ez nálam soha nem volt kérdés, orvos családban nőttem fel, ezt az életformát láttam. Nem várták el tőlem, hogy én is ezt az utat járjam, az öcsém például közgazdász lett.

– Miért éppen a mellkassebészetet választotta?

Mivel édesapám kiváló szívsebész volt, nem akartam, hogy összehasonlítsanak vele.

– Mi kell ahhoz, hogy jó legyen a szakmájában?

– A mi feladatunk az, hogy segítsünk az embereknek. Mindig legyünk alázatosak a betegekkel és a betegséggel szemben is. Mert ha nincs alázat, akkor semmi sincs. Az évek során azt is megtanultam, hogy ahol elfogy a tudomány, ott már csak a Jóisten marad.

– Több mint tíz évet töltött Bécsben. Mesélne erről az időszakról?

– A mellkassebész szakvizsgámat követően szerettem volna tovább képezni magam. Az Európai Mellkassebész Társaságtól kapott ösztöndíjnak köszönhetően Bécsbe, a világ egyik legnagyobb tüdőtranszplantációs központjába mentem. Először csak egy évre, aztán felkért az ottani professzor, hogy csatlakozzak a csapatához. Megterhelő időszak volt, szinte egész nap a műtőben álltam, péntekenként pedig hazautaztam.

– Egy ilyen világhírű intézményben dolgozni nagy szó. Ön mégis visszajött Magyarországra.

– Mert magyar vagyok. Mi keresnivalóm lenne ott? Azért mentem oda, hogy megtanuljam a tüdőátültetést, hogy képezzem magam, és a megszerzett tudást a hazám javára fordítsam. Meg sem fordult a fejemben, hogy Bécsben maradjak.Ha_nincs_alazat_akkor_semmi_sincs2

– Emlékszik az első transzplantációra?

– Még ma is előttem van, amikor kívülről végignéztem az első ilyen műtétet. Azokra a gondolatokra is emlékszem, amik akkor a fejemben jártak...

– Miért, mire gondolt?

– Arra, hogy úristen, ez annyira nehéz, hogy soha nem leszek képes rá! Nagyon összetett egy ilyen műtét. A sebésztechnika bonyolult, amihez ráadásul elképesztő logisztika is társul. Mindennek stimmelnie kell ahhoz, hogy sikerrel járjunk. Akkoriban Magyarországon nem nagyon akadt olyan kórház, ahol minden adott volt a tüdőtranszplantációhoz. Azóta komoly fejlesztések történtek itthon, ma már nincs akadály előttünk.

– Hány ember életét mentette már meg a csapatával együtt?

– Több mint száz tüdőtranszplantációt végeztünk. A munka azonban a műtét után sem ér véget.

– Ezt hogy érti?

– Nézze, a páciensek általában egy nagyon hosszú és senyvesztő betegséget követően kapnak új tüdőt. Pszichésen fel kell dolgozni, hogy egy másik ember szervével élhetnek tovább. Ez nem könnyű, ezért igyekszünk mindent megtenni a lelki támogatásukért is. Talán ez az oka annak, hogy a csapatunkkal, a nővérekkel együtt, valahol a saját gyermekeinknek tekintjük a betegeket.

– Úgy hallottam, hogy elég heves természete van. Mi az, ami igazán kihozza a sodrából?

– Ha valami nem működik tökéletesen, de a problémát több odafigyeléssel meg lehetne oldani. A leginkább magamra tudok haragudni, főleg akkor, ha valamit elrontok. De szerintem a legtöbb ember, aki igyekszik magas színvonalon végezni a munkáját, hasonlóan van ezzel.

– A Hegyvidék díszpolgára cím előtt már nívós szakmai elismeréseket is kapott: 2018-ban Batthyány-Strattmann László-díjjal, 2020-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.

– A díjak és a kitüntetések nagy elismerések számomra. A XII. kerület díszpolgárának lenni jó érzés, hiszen előttem olyan emberek kapták meg ezt a címet, akik közül sokakra példaképként tekintek. Ilyen például dr. Szabó Zoltán, vagy Anna nővér, akit voltam olyan szerencsés, hogy a barátomnak nevezhettem. Számomra óriási dolog, hogy én is bekerülhettem a hegyvidéki díszpolgárok közé!

– Miért kötődik ennyire a Hegyvidékhez?

A tizenkettedik kerület számomra olyan, mint egy falu, a szó legnemesebb értelmében. Itt születtem. Abban az utcában tanultam meg biciklizni, ahol most lakom. A feleségem is itt született. Minden fát és bokrot ismerek. A családommal az Istenhegyi Szent László Plébániára járunk istentiszteletekre, Kocsis István atya családi barátunk. Érzek valamiféle erőt és biztonságot a lokálpatriotizmusban. Bízom abban, hogy a gyermekeim is itt maradnak.

– Ők is az egészségügyben képzelik el a jövőjüket?

– Három lányom van, nem hiszem, hogy ezt a pályát választják. Manapság nagy divat idegen országban élni. Ezt semmiképpen sem szeretném. Ugyanakkor maximálisan támogatom, ha világot szeretnének látni, vagy ha úgy döntenek, hogy továbbképzés céljából külföldre mennek. Megmondom őszintén, nekem egyetlen vágyam van velük kapcsolatban: legyenek boldogok. És ha lehet, akkor maradjanak itthon. Természetesen itt, a kerületben.

A Semmelweis Egyetem és az Országos Onkológiai Intézet által közösen működtetett Mellkassebészeti Klinikát, az Országos Onkológiai Intézet Mellkasi Központját, valamint az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Mellkasi Központját vezeti. Szakmailag vannak még megvalósításra váró álmai?

– A határon túli magyarok csak sporadikusan jutnak el hozzánk, nagy álmom válhatna valóra, ha ők is igénybe vehetnék a tüdőtranszplantáció lehetőségét. A magyar kormánynak köszönhetően ugyanis fantasztikus körülmények között dolgozhatunk. Az Országos Onkológiai Intézetben, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben és a Semmelweis Egyetem Mellkassebészeti Klinikáján is komoly mellkassebészeti hátterünk van, ráadásul az utánpótlás is rendkívül jó, sok a tehetséges fiatal kolléga. Jó lenne több tüdőátültetést végezni, jó lenne mindenkinek segíteni. Optimista vagyok, hiszek abban, hogy egy nap sikerülhet!

Boussebaa Mimi