A budai vár 1849-es ostroma (II.)

Görgei Artúr számára az Óra-villa nem csupán a hadműveletek irányításának helyszíne volt, hanem egy olyan találkozópont is, ahol a kor kiemelkedő személyiségei gyűltek össze. A hadvezér tizenhárom napot töltött itt, ez idő alatt számos látogatót fogadott.

Hermann Róbert kutatásaiból kiderül, hogy megfordult a svábhegyi épületben Ludvigh János, a fősereg országos biztosa, aki fontos jelentéseket készített Kossuth Lajosnak Buda ostromáról. Személyesen is felkereste Görgeit több katonai vezető, köztük Máriássy János ezredes, az I. hadtest parancsnoka, valamint Klapka György vezérőrnagy. Emellett valószínűsíthető, hogy hosszabb-rövidebb ideig a villában tartózkodott Irányi Dániel, Budapest kormánybiztosa, Ábrányi Emil, Károlyi Ede, sőt Than Mór festőművész is, aki a hadjárat emlékezetes csatáit örökítette meg. Bár Than emlékiratai szerint ő csak később, 1849 júniusában csatlakozott a fővezérhez, a Buda visszavételét ábrázoló festményei és az azokon látható részletek alapján lehetséges, hogy már a vár bevételének idején jelen volt, és szemtanúként örökítette meg a jeles eseményt.

A festőművész testvére, Than Sándor honvédszázados, Görgei törzskarának tagja is járt a svábhegyi villában. Az Életemből című visszaemlékezésében így írt a helyről: „Budavár ostroma alatt a voltaképpeni főhadiszállás a Nagy-Svábhegy derekán, a Karczag-féle oszlopcsarnokos villában volt; s aki valamikor annak tornácában időzött, onnan az alatta domborodó Kis-Svábhegyet, jobbra távolabb a sziklás Sas- és Gellérthegyet, szemközt a Krisztinavárost, apró, kisvárosias épületeivel, Budavárát hosszan elnyúló barna bástyáival, tornaival, s mindezeken túl Pest városának háztömkelegét elnyúlni látta, el fogja hinni, hogy ezt a gyönyörű látványt az akkori hadi jelenetek, a több ponton felállított ágyú- és bombaütegek, a 4-5 percenként váltott, sokszorosan visszhangzó ágyúlövések bömbölése oly nagyszerűvé tették, hogy az, aki akkor a közlelkesedés és diadalérzet között mindennek szem- és fültanúja lehetett bizonnyal egész életében nem fogja elfelejteni. Hogy miféle nagyszerű látványt nyújtott az a borzalmas éj, mikor Hentzi Pestet bombáztatta, s az több helyen tűzbe is borult, viszont a várban egy pár helyen a mi bombáink gyújtottak tüzet, – az leírhatatlan.”

Az Óra-villa történetében kiemelkedő szerep jut Petőfi Sándornak, habár a kutatások és az időrendi összefüggések alapján kétséges, hogy Klapka György valóban itt záratta be őt. Az épület vendégkönyvében található nevek között van Lisznyai Kálmán költőé, aki tábori történetíróként volt jelen, továbbá Kazinczy Lajos ezredesé és Rónay Jácint bencés szerzetesé is.

Görgei Artúr stratégiai zsenialitása különösen a budai vár ostromának végső szakaszában mutatkozott meg. 1849. május 19-én és 20-án álrohamokat vezényelt, amelyekkel a csapatok támadási mintáit gyakoroltatta, miközben valójában a május 21-re tervezett döntő támadásra készült. Emlékirataiban így elevenítette fel az utolsó, a budai várat végül bevevő rohamot:

„A színlelt támadásokat utoljára a május 20-ról 21-re virradó éjszakán ismételtük. Éjfél után két órakor akkor is megszűnt éjszakai okvetetlenkedőink élénk csatártüze, és nesztelenül készülődni kezdtünk a valódi rohamra. A sötét éj leple alatt rohamoszlopaink megközelítették a kijelölt támadási pontokat, és várták a jeladást.

Pontban hajnali három órakor valamennyi ütegünk sortüzet adott, aztán elhallgattak. Ez volt a jel az általános rohamra. Az éjnek egy ideig még tartó homályában eleinte lehetetlen volt tisztán kivenni, mi történik a rés körül – a főhadiszállás kedvező fekvése ellenére. De a fehérvári rondelláról felvillanó egyes ágyú- és puskalövések fénye, az innen a közeli rés felé repített kézigránátok rövidebb fényívei és a részünkről a tulajdonképpeni rohamoszlopok mögött felállított sűrű csatárláncnak a roham megkönnyítésére a védők ellen irányzott szapora puskalövései azt sejtették, hogy a mieink már ott vannak a résen. A derengésben nemsokára már a tömegeket is kivehettük, amint ismételten nekimennek a résnek, de a fehérvári rondella tüzétől mindig újra visszatántorodnak. Egyesek így is csaknem minden nekirohanáskor feljutottak a bástya fokára. De a következő pillanatban ezeket sem láttuk többé sehol; a védők golyói bizonyára leterítették őket.

Minél tovább néztük ezeket a hasztalan erőlködéseket, annál inkább meggyőződtünk róla, hogy csatárláncunk sűrű puskatüze sem elegendő a rés legmakacsabb védőinek, a fehérvári rondella őrségének oly hatásos elriasztására, hogy a roham sikerüljön. A tüzérségnek kellett segítségül jönnie. A réstörő és a jobbra mellette levő leszerelő üteg lövegei parancsot kaptak, hogy újra megnyissák a tüzet a fehérvári rondella ellen, mégpedig úgy, hogy a lövedékek lehetőleg a rondella tetejéhez minél közelebb szálljanak el. A rondella őrségének feje fölött gyors ütemben szálló tömör ágyúgolyók megrendülő zajától nagyobb sikert vártunk, mint csatáraink bármilyen gyilkos puskatüzétől.

A főhadiszállás és a réstörő üteg közti nagy távolság miatt hosszú idő telt el a parancs teljesítéséig, és eközben jól láthattuk, hogy az egyre csekélyebb erővel ismétlődő rohamok mindannyiszor eredménytelenek maradnak. De mihelyt az ütegek munkája megint elkezdődött, csapataink fogyatkozó bátorsága is újraéledt. A következő, szemmel láthatóan fokozott eréllyel megkísérelt roham pillanataiban már a támadók nagyobb része feljutott a bástyafokra. […]

A terjedő nappali világosság végre megoldott minden talányt. Az az osztag a várfal tetején egy honvédzászlóalj háromszínű lobogója körül sorakozott! Részben azokból a hősökből állt, akik elsőnek mászták meg a rést, és megvetették itt a lábukat, részint olyanokból, akik a rés helyett a fal említett lépcsőzetes szakaszán létrán jutottak fel fokról fokra. De a létrán való feljutást is megnehezítette a fehérvári rondelláról ide zúduló – jóllehet a nagyobb távolság miatt a rés elleninél kevésbé hatásos – tűz, ráadásul a legfelső falszakaszon már csupán egyetlen létrán juthatott fel a gyér erősítés a bástyán elszigetelten álló osztaghoz.

Attól tartottam, hogy ezek a várőrség kétségbeesett támadásai alatt elvéreznek, ha a Bécsi kapu környékét nem sikerül megmászni, és odalent a vízművet védő erődítéseket rohammal elfoglalni – megvirradt ugyanis, és még mindig nem érkezett jelentés ezeknek a kísérleteknek a sikeréről –, a főhadiszállásról tehát két tisztet küldtem vágtatva a III. hadtesthez és a Kmety-hadosztálynak, hogy tájékoztassam őket az I. hadtest sikeréről, és meghagyjam nekik, hogy támadásaikat az említett pontok ellen erélyesen folytassák. Ez a sürgetés csakhamar fölöslegesnek bizonyult. A két tiszt alig járhatta meg az út felét a főhadiszállástól a bécsi külvárosig, amikor láttuk, hogy a III. hadtest első feljutó honvédei a Bécsi kapu melletti falszakaszról a kiugró szöglet felé törnek előre, a horvátok pedig, akik ezt a pontot védelmezték, a vár belsejébe hátrálnak. Nemsokára megjelent a megadás első jele – egy rögtönzött fehér zászló – a fehérvári falszakaszon […] Fél órával később megkaptam Nagysándor tábornok jelentését: a vár az őrséggel és a halálosan megsebesült Hentzi vezérőrnaggyal együtt teljesen a kezünkben van.”

Görgei Artúr 1849. május 21-én reggel fél hét körül felnyergelte a lovát, és a várba vágtatott. Ezt követően már nem tért vissza az Óra-villába, a budai városháza épületében rendezkedett be.

 

Az Óra-villa emléktáblái

Már az 1910-es években is tervezték táblával megjelölni Görgei svábhegyi főhadiszállását, de ez végül csak 1929-ben valósult meg, a vár bevételének 80. évfordulójára. A Hadimúzeum mindhárom hegyvidéki helyszínre, ahol rövid ideig főhadiszállás működött – Remete-fogadó, Laszlovszky-major, Óra-villa – emléktáblát állíttatott.

Az Óra-villánál lévő táblán az alábbi szöveg szerepelt: „1849. május 10-én reggel a zugligeti Laszlovszky-majorból ide, az Óra-villába tette át főhadiszállását Görgey Arthur tábornok, a Buda várát ostromló honvédsereg fővezére. A tornácon felállított három messzelátón át figyelte az ostromot és az utolsó rohamot. A bástya tört részére kitűzött honvédzászló megpillantása után innen indult lóháton az elfoglalt várba, hogy győztes seregét üdvözölje. Megfordultak itt hadtestparancsnokai: Aulich, Nagysándor József és Knézich tábornok. Klapka tábornok pedig itt békült ki Petőfivel.

E táblát a Hadimúzeum kezdeményezésére kegyelete jeléül 1929-ben állította a ház ura.”

A leírások megemlítik, hogy egy másik emléktáblát is állítottak ekkor ugyanott, mégpedig Erzsébet királyné tiszteletére, aki „1897 októberében (17-én) őszi lombhulláskor, itt gyönyörködött a kilátás szépségében”. Szintén e táblán olvasható, hogy: „Élete alkonyán itt járt Fésűs Mihály is, aki ifjúságában mint honvéd vett részt Budavára ostromában. E táblát a Budapesti József Nádor Céh kezdésére kegyelete jeléül 1929-ben állította a ház ura.”

A beszámolók szerint fényes ünnepség kísérte a két emléktábla felavatását. „Az ünnepség folyamán az első kerületi levente zenekara a nemzeti Hiszekegyet és a Himnuszt adja elő és indulókat énekel, a svábhegyi dalárda a Kossuth-nótát és néhány szabadságharckori dalt énekel, a Svábhegy kultúrájáról Siklóssy László dr. beszél, az Óra-villa történetét Bevilaqua-Borsody Béla ismerteti, ünnepi beszédet Aggházy Kamil, a Hadtörténelmi Múzeum igazgatója mond.” (Magyarország, 1929. május 30.)

Sajnálatos módon az emléktáblák nem az Óra-villa épületén, hanem az előtte lévő kapu két oszlopán kaptak helyet, valószínűleg ezért kerülhettek le onnan a kapu elbontásakor. Az Erzsébet királyné tiszteletére emelt tábla jelenleg a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjteményben található, míg a másikról csak fotónk van. Mint ezen látszik, valószínűleg az olvashatatlansága miatt a szöveget – nem túl szakszerűen – újraírták.

 

Kovács J. honvéd sírja

Görgei Artúr 1849. május 21-i beszámolója egy megrázó pillanatot örökít meg, amikor is a védők golyói valószínűleg sok támadót a halálba küldtek: „A következő pillanatban ezeket sem láttuk többé sehol; a védők golyói bizonyára leterítették őket.” Lehet, hogy éppen ekkor, az utolsó nagy roham alkalmával halt hősi halált Kovács J. honvéd is, akinek a síremléke ma az egyetlen közterületen lévő honvédsír a fővárosban.

A Budapesti Polgári Lövészegyesület már 1903 májusában ünnepségeket, táncmulatságokat rendezett, hogy a bevételből emléket állíthasson két hős katonának. „A mulatság tiszta jövedelme Kovács J. 1848/49-es honvédnek a Kis-Svábhegyen és Schittenheim Ede 1848/49-es honvéd tüzérnek a Rókus-hegyen fekvő sírjának emlékkővel való megjelölése költségeire fordíttatik, a hazafias célra felül fizetések köszönettel fogadtatnak” – olvashatjuk a Budapesti Napló 1903. május 20-i számában.

A beszámolókból az is kiderül, hogy Kovács J. Pethényi úton álló sírja eredetileg egy korhadt kereszt volt, ezt szerette volna a Lövészegyesület egy szép kőre cserélni. „A budai lövőház fölött és a Kis-Svábhegy egyik mély útjában teljesen elhagyatva két sirdomb van, amelyek szabadságharcunk két vitézének porát takarják. A budai lövőház fölötti sirdombon rozsdarágta vaskereszt […] a másik kis svábhegyi sir korhadt fakeresztjén is csak nehezen olvasható a fölirás: Itt nyugszik Kovács J. Meghalt 1849-ben a hazáért. Mindkét sírhely oly elhanyagolt állapotban volt, mintha nem függetlenségünk és szabadságunk hősei, hanem idegen ügyért elesett zsoldos katonák nyugodnának ott. Halottak napján a Budapesti polgári lövész-egyesület a két sírt fölhantoltatta, s koszorút tett rájuk. A sír fölé az egyesület márvány kőemléket fog állítani.” (Budapesti Hirlap, 1904. november 2.)

A kősír megépült, majd a Nemzeti Közoktatás lapja 1935. május 1-jén már arról írt, hogy jó lenne, ha „akár a főváros, akár a katonaság, vagy valamelyik közeli iskola növendékei gondozásukba vennék, virággal beültetnék és ott hazafias alkalmakkor ünnepélyeket rendeznének. Ez a két sír nem maradhat a hősök emlékünnepén és a halottak napján egy szál virág nélkül s úgy március idusán is illene ott róluk megemlékezni.”

Végül jó néhány évtized elteltével, az 1980-as évek végén Ráday Mihály városvédő volt az, aki gondozásába vette a nyughelyet, és széles körű összefogással sikerült rendbe tenni annak környezetét. Kovács J. honvéd sírja, ahol már számos költő, politikus, történész és művész rótta le tiszteletét a március 15-i megemlékezéseken, az idén 175 éves budavári ostrom egyik különleges emléke. Becsüljük meg, vigyázzunk rá! (Vége)

Földváry Gergely

 

Cikkünk I. része 2024. március 12-i lapszámunk 10. oldalán olvasható.