A csengetésemre Ezüst György ősz koronája jelenik meg az ajtóban. Mielőtt átlépem a küszöböt, egy seprűvel saját kezűleg távolítja el a túrabakancsomra tapadt havat. Kezet rázunk. Az ujjvégeit fekete festékfoltok borítják.
– Ó, éppen belekontárkodtam egy kompozíciómba – veszi észre a tekintetem. – Jöjjön, mutatok valamit.

A verandán lévő „nyári műteremben” lovak csoportjait ábrázoló vásznak az állványon, a falak mentén. A kertből átszűrődő fehér derengésben szürreális érzésem támad – orromban érzem a körülöttem bóklászó lovak illatát, hallom mocorgásuk neszét.
A jól fűtött nappaliban az asztal köré ülünk. Grafikus fiuk, Zoltán még útban van a szülői ház felé. A festőművész felesége, Bogárka saját sütésű, virslis „batyucskákkal”, szamócás pudinggal és zöldteával kínál bennünket. Ezüst György egy korábban kiadott antológiakönyvét teszi elém. Falatozás közben találomra belelapozok. S íme, azonnal a következőkön akad meg a szemem:
„Imádom a lovat – nyilatkozta egyszer (a festő). – Az emberhez legközelebb álló, végtelenül harmonikus állat. Az alföldi ember életében mindig fontos szerepe volt a lónak, nélkülözhetetlen a munkában… Ma […] a nosztalgia hordozójaként szerepel a szép ló képe.”
– A ló táltos, a ló harcos, a ló a férfias erő jelképe – teszi hozzá szóban. – A képzelet világában kentaurrá, mesebeli lénnyé alakul, és megjelennek körülötte a nimfák, a szerelmet hozó mai nők, mint a Páris almája című képemen a három meztelen, mai, mégis a mítoszok varázslatait idéző, csábító asszony-ember.
A svájci Davosban lévő Club Hotel falait több mint százötven Ezüst György-alkotás díszíti.
Közülük jó néhányra – mint például a Davosi legelőn címűre – „odacsempészte” kedvenc lovait is…

A fenti idézetben a kulcsszó az Alföld. És Ezüst György esetében annak szeretete.
– Mindenki magával cipeli a szülőföldjét, az ott kapott inspirációkat. Jöhettem én negyven évvel ezelőtt a Hegyvidékre, dombok és hegyek közé, az Alföld velem jött, bennem él, és akarva-akaratlanul felbukkan műveimben. A hegyek csordultig töltik a vásznat, tele vannak változatossággal, az ember az egészet viszi fel a vászonra. Az Alföld, vagy ahogy a költő mondja, a rónaság első látásra puszta és kopár. Mégis hihetetlenül gazdag részleteiben. Az alföldi tájban mindig van ember, a festők az emberábrázolás eszközével pótolják a vegetáció és a terepidomok hiányát. A magyar festészet az Alföldről termékenyült azzá, ahogy ma ismerjük.
A lobogó hajú, bölcs mackóra emlékeztető festő szerint minden nézőpont és magasság kérdése, hogy mit lát az ember maga körül. Ha a földön áll a pusztában, csupán bizonyos távolságban lát ábrázolható elemeket, vagyis lefesti a parasztot, a szekeret a lóval és a gémeskutat. Ám ha fölkapaszkodik a templomtoronyba, akkor rálát a település elrendezésére, a környék perspektívájára, a végtelenbe kanyargó útszalagra. Ez maga a konstruktivizmus.
A művészetben kísérletezni kell, nem szabad behatárolni a járatokat.
– A kép diktálja a stílust, hogyan nyúljak hozzá. A kép adja meg, mit akarok mondani. Vétek lenne egy állandó stiláris jegyet rákényszeríteni minden egyes művemre. Végül is a festés jön magától…
Tekintete felsiklik a falra, és megpihen talán legismertebb művén, az Ars poetica címet viselő, a múlt századforduló táján készült, lemezes fotográfiára emlékeztető festményen. Egyike a „megválhatatlanoknak”, amelyek az otthon levegős falait borítják.
Az egyetlen színes figura a kifakult, brómid barna csoportképen a festő önmaga.
– Valóban egy megtalált régi családi albumkép adta az ötletet. A képen nagy- és dédszüleim láthatók vasárnapi öltözetben, a falusiak komótos, ünnepélyes stílusában, egy fényképész stúdiójában. Nagyanyám előtt, a magasított etetőszékben anyám, csecsemőként. A csoportból eltávolítottam a bal oldali, ismeretlen rokont, és a székébe magamat festettem meg, a modern lét harsány színeiben. A tartalom ezáltal irreális lett, viszont egyértelműen elárulja, fölvállalom őseim identitását. Időutazás, egyben önmegvalósítás. Én az ő világukhoz tartozom lélekben még ma is. Visszaadom azokat a gondolatokat, amelyeket belém plántáltak tisztességes életükkel.
Ezüst György Békéscsabán született 1935-ben. A gyökerek Szlovákiába nyúlnak vissza, előszeretettel titulálja önmagát tót származásúnak(!), elei, a Sztrieborni (magyarul az Ezüst) család az 1700-as években sodródott délre a jobb megélhetés reményében. Imádott nagyapja vasutas volt („úri foglalkozás”), apja az ácsmesterséget űzte. Fiából építészmérnököt szándékozott faragni.
– Az ágostai hitvallású Rudolf Evangélikus Gimnáziumban kezdtem tanulmányaimat „Csabán”, de csakhamar általános iskola lett a neve a vérzivatar után. Voltam cserkész őrsvezető, majd piros nyakkendős úttörő. Érettségi után felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, ám „átszerveztek”, és a Cukor utcai pedagógiai főiskolára kerültem. Amikor az is megszűnt, az egri tanárképzőben kaptam rajztanári oklevelet. Néhány évvel később, 1971-ben végül megszereztem a Képzőművészeti Főiskola hőn áhított diplomáját is. Az apám által óhajtott „feljebb emelkedésből” ennyi sikerült…

Időközben Békéscsabán rajzot tanít, hogy anyagilag is támogatni tudja művészi ambícióit, ám hamarosan rájön, vidéken bebetonozzák az ember ambícióit. A főiskola elvégzése után a fővárosba költözik, és a Toldy Ferenc Gimnáziumban kap tanári katedrát. Elődjei között olyan nevek szerepelnek, mint Aba-Novák Vilmos, Csók István, Feszty Árpád és Tölgyessy Artúr.. Ahogy mondja, ekkor három isten kísértette: a megélhetés, a tanítás és a művészet. Olykor elkeseríti, amiért „egyes szakmabeliek degradálónak minősítik a megjelölést, hogy rajztanár, és gunyoros szájízzel rakják a festőművész szó mögé”…

Ezüst György Faludy-portréja

– Azonnal nekiláttam, hogy műteremmel is rendelkező otthont találjak magunknak. Itt, a Mátyás király úton bukkantam erre az eklektikus jellegű épületre, ahol azóta is élünk. Bevallom, büszke vagyok arra, hogy ilyen szép környezetben töltöttem el immáron négy évtizedet. Pogány Ödön Gábor, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója híresztelte el, hogy „Ezüst most a hegy tetejéről nézi az Alföldet”.
Zoltán, a fia érkezik, két laptoppal a hóna alatt, egy iskolában eltöltött „hosszú nap után”. Kilencedik esztendeje él Szentendrén, a feleségével, ez évben várják az első utód érkezését. Ezüst Gy. Zoltán a hét három napjába sűríti azt a fajta tevékenységet, amely a „megélhetést biztosítja” – művészeti szakképző iskolában és a felnőtt OKJ oktatásban tanít, a képzőművészeti tantárgyak széles skáláját adja elő, így a többi között művészettörténetet, festészetet, grafikát, tipográfiát, művészeti anatómiát. Tanítványai között nemcsak festők és grafikusok vannak, de ötvösök, lakberendezők és fotográfusok is.
– Apám idejében a főiskolai diploma, a művészi státusz garantált létfenntartást is biztosított. Ma a megélhetés feladata a művészé. Vagyis mindenki a saját menedzsere.
Zoltán úgyszintén békéscsabai születésű, 1987-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskola grafika szakát. Tehetségét olyannyira elismerték, hogy szinte azonnal megkapta három évre a Szőnyi István-ösztöndíjat.
Ami közös apában és fiúban, az a mívesség. S talán az eszközök, ha nem is ugyanazok, mégis hasonlók. Művészetük alapelve is egyezik: a látvány, az egyéni, belső absztrakció kivetítése mások által is észlelhető formában, felismerhető alapanyagra. Ám e ponton útjuk kettéválik. Az alma meglehetősen elgurult a fájától.
– Nem csupán a festészet és a grafika külön világ, de témavilágunkon túl a stílusunk is másféle – mondja Ezüst György. – Úgy érzem, én vidámságot, könnyedséget árasztok festményeimmel, és elnagyolt, de ugyanakkor dinamikusabb alkotó vagyok. Érdekes fölfedezés, hogy én éltem át a világháborút, a forradalmat, az úgynevezett „átkost”, és mégis Zoli az, aki a műveiben szorong.
– Mert más a gondolatmenetünk – veszi át a szót Zoltán. – Apa minden megmozdulásában ott van az Alföld biztonsága, úgymond az ott töltött harminc éve szilárd termőföldet biztosított számára. Én egy új urbánus generáció életérzését szívtam magamba, egyfajta belső asszociációval fejezem ki a gondolataimat. Képeimben az álom és a misztikum keveredik. Mindenkiben él egy többnyire tudat alatti, sejtelmes világ, amelyet rejtegetünk. Én úgy érzem, az a küldetésem, hogy felhozzam ezt magamból, és emberi kézzel, vonalakkal ábrázoljam e különböző kultúrák által már sokféleképpen megfogalmazott szürrealista látomásokat. Szeretem rajzzal kifejezni magam, de nincsenek tőlem távol a színek. A festészet sokrétű. Vannak festőibb festők és grafikus festők. A freskókat is először felrajzolták a falra, csak azután festették meg a képeket. Dürer grafikai munkái mellett precíz festő is volt, mert vonalakkal festett. Apa az ecset és a színek embere.
Összecsapások történtek közöttük – ez természetes. Mégis, ha kritizálták egymást, az érdek nélküli volt. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a javukra szolgálnak az effajta viták, hiszen nem volt bennük mellékgondolat, a bírálat „tiszta” volt. Amikor Zoltán elment a grafika felé, a későbbi konfliktusok már nem a vetélkedésről szóltak.

Zoltánt a kezdetekről faggatom.
– Első emlékem Békéscsabán egy bérelt padlás. Az volt apa műterme. Ikertestvéremmel, Ritával ott játszottunk. Misztikus világ volt. Mindenfelé kacatok, festékek, elszórt rajzlapok. Amolyan Harry Potter-hangulat. Varázslatos. Turkálunk a papírok között. Apa eközben fest. Életképek. Sokféle színek. Rácsodálkozunk. Később mi is rajzolgatunk. Apa készít egy nagy festményt, amelybe beledolgozza a firkáinkat. Büszkék vagyunk magunkra.
– Zoli már kicsi korában értékelni tudta, hogy valaki alkotni képes. De érdekelte mindenféle más is. Nem vonzódott különösképpen a rajzoláshoz. Egyszer külföldön voltunk, megálltam valahol festeni. Zoli csak téblábolt, nem csinált semmit. Mondom neki, itt van papír, ceruza, ecset, festék, dolgozzál te is. Nem akaródzott. Kissé erősebben rászóltam, ekkor szót fogadott. S egyszer csak azt vettem észre az arcán, hogy elkapta a hév, és egyre jobban élvezi az „alkotás” folyamatát.

Azóta évek teltek el. Apa és fia műveikkel bejárták a világot, az Ezüst név ismertté vált Skandináviától Ausztráliáig, Oroszországtól Kubáig számtalan országban. Ez idő alatt Ezüst György életműve több száz festménnyel lett ismét gazdagabb, megalkotta a Kapálókat, a Libavásárt, a Faludy- és a Tóth Menyhért-portrékat, a Lóitatást, a Parasztsorsot és a Régi Disznótorok emlékét, míg Zoltán megrajzolta az Ikarosz-, valamint a mexikói sorozatokat.

Kettejük élete, életérzése oly gazdag témákban és anekdotákban, hogy beszélgetésünk észrevétlenül belecsúszik a svábhegyi éjszakába.

Somogyvári D. György