Éppen nyolcéves voltam, javában folyt Budapest ostroma – kezdi a visszaemlékezést az immáron kétkötetes szerző. – Édesanyámmal és nagymamámmal éltünk a Béla király út 49. alatti házban, amely az utca felől egyszintes, a kert felől kétszintes épület volt. Számomra a háború a szüntelen ágyúzást jelentette, és azt, hogy a felső emeleten egy szovjet parancsnoki egység tartózkodott, mi az alagsor egyik apró szobácskájába szorultunk. Csak hárman voltunk, a férfiakat elvitte a háború. Bizonyára kényelmetlen, szűkös helyzetben éltünk, de én akkor ezt természetesnek találtam.

A Baba becenévre hallgató kislány édesanyja olykor takarított a felső szinten, ilyenkor az oroszok adtak néhány falat finomságot neki, hogy vigye le a „gyetyinek” és a „bábuskának”. A csonka család a tüzelő vaskályha körül ülve fogyasztotta el ezeket az ínyencségeket, a mindennapokra csupán kukoricalepény jutott. Az idillinek is mondható állapot 1945. február 12-én reggel drámaian félbeszakadt.

– A kertünk mögött akkoriban egy terjedelmes rét húzódott. A hóban rohanó, sántikáló, dülöngélő katonák törtettek a házunk felé, hangosan kiáltozva. A felső emeleten felugattak a gépfegyverek, a golyók lekaszálták a katonák nagy részét. A túlélők feltépték az ajtót, és bevetették magukat a szobába. Rémes állapotban voltak. Anyám felültetett a szekrény tetejére, onnét figyeltem rémülten az eseményeket.

A szovjetek felszólították a csoport német vezetőjét, hogy eresszék ki a civileket, majd adják meg magukat. Amaz megtagadta a kérést. Inkább meghalnak, jelentette ki. Akkor felgyújtják az alagsort, válaszolt a németül is tudó orosz parancsnok.

A zűrzavarban a két asszony és a gyerek egy kis ablakon keresztül átmásztak a hátsókerti mosókonyhába, és ott elbarikádozták magukat. Nemsokára lövéseket hallottak.

Aztán csend lett.

Az est leple alatt visszamerészkedtek a szobájukba. A katonák mind meghaltak. Az iratok szerint magyar egyetemisták is voltak közöttük… A holttesteket egyenként húzták ki az udvarba, egymás mellé fektették őket a hóban. Néhány nappal később a réten temették el valamennyit, egyetlen közös sírba. A terület azóta beépült.

– Azon a bizonyos napon mindent elfelejtettem, ami előzőleg történt velem – mondja Telkes Margit. – Amikor az ostrom után újraindult a tanítás, sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tudtam, még a nevemre sem emlékeztem.
Sok évbe tellett, mire a hadtörténészet összeállította, mi is történt tulajdonképpen a kitörés néhány napja alatt. Helytörténeti szempontból talán érdekesnek tűnhet néhány napvilágra került tény.

Február 10-én a német véderő főparancsnoka a fedett Ördög-árkon keresztül küldte ki a felderítő német egységeket, hogy tájékozódjanak a lehetőségekről. A későbbi csata folyamán ugyancsak az Ördög-árok Horváth-kerti feljövetelénél esett fogságba a 271. német népi hadosztály harccsoportja.

A csapdát állító szovjet csapatok első hadfrontja a Kis-Sváb-hegy–János kórház–Rókus-hegy– Margit híd vonalon állt, majd később visszavonták a Sváb-hegy teteje–Normafa–János-hegy–Solymár vonalra.

Dörner német rendőrezredes 500 főnyi csoportja a szovjet front mögött lévő Szépilona kocsiszínt szemelte ki gyülekezőhelyül, de árulás következtében szovjet fogságba estek.

Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a budapesti erőd parancsnoka a Budakeszi úton, Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Horváth-kertben adta meg magát.

A Várból kitörő, 45 000-90 000 közötti főre becsült német és magyar seregből csupán 10 000 katona jutott át a szovjet állásokon, de mindössze 785 hitelesen azonosított személy érte el a kitörés célját, a Zsámbéknál és Mánynál állomásozó magyar–német vonalat. A hajtóvadászat a pilisi erdőkben bujkáló szórványcsapatok után április 16-ig tartott.

(S. D. Gy.)

A Rét című novella megtalálható Telkes Margit Leleteim című könyvében (IAT Kiadó, 2008).