Bohus Zoltán azon kevés magyar alkotó közé tartozik, akinek munkái a világ szinte valamennyi jelentősebb múzeumában, illetve magángyűjteményében megtalálhatók. Üvegszobrai egyszerre játékosak és elgondolkodtatók, egyszerűnek tűnő, mégis végtelenül bonyolult geometriai képződmények. Fénycsapdák, amelyek a gondolatot ejtik rabságba. Bennük van a titok, a születés és az öröklét metaforája, a világosságban feloldódó sötétség megrészegítő látomása.

Ahogyan a kiállítást megnyitó Nagy Ildikó művészettörténész a tárlat címére – Rétegek – utalva megjegyezte, Bohus Zoltán szobraiban a tér és idő végtelenbe vesző, elvont rétegei az egymásra ragasztott üveglapok nagyon is konkrét egymásra utaltságában elevenednek meg. A kiállítás egy életút lenyomata, méltó párja az önéletrajzi vallomással gazdagított kötetnek. Benne van mindaz, amit tudunk, és az is, amit csak gondolunk Bohus Zoltánról, az üvegszobrászról, aki festőművésznek indult, de a fémmel is jó barátságba került.

Bohus az új művészgeneráció egyik emblematikus alakja, aki bátran hirdeti az anyag és a technikák szabadságát. Megmutatta a matériák sokoldalúságát, hogy végül az üveg tisztaságában találja meg művészi hitvallását. Szívesen társítja a különböző anyagi minőségeket, a krómacél, az üveg és a víz hármasának egysége elsősorban köztéri szökőkútjaiban jelenik meg. Fémgőzöléssel kezelt, méretre vágott üvegei egyszerre sorozatok részei és önálló alkotások. A vízszintesen és függőlegesen egymásra épülő műtárgyak mértani formáit virtuális belső terek teszik izgalmassá: az átlátszók és a sötétek a fénnyel kiegészülve a ráció és kohézió összhangját hozzák létre.

Más munkáiban a transzcendens kerül előtérbe, majd a festői hatás, a természetes motívumok kapnak teret. Bár a tárlat csupán szűk keresztmetszete egy több mint négy évtizede tartó alkotói pályának, mégis kiviláglik belőle Bohus Zoltán karaktere: a művészé, aki ellenáll az anyag csábításának, miközben puritán aszkétizmusával koherenciát teremtve fokról fokra bontja ki a megformálásra váró témát.

mm.