A sáfrány ősi indiai fűszer, a nősziromfélék családjából származik, a népnyelv bécsi, fűszer- vagy spanyol sáfránynak nevezi. Vörösesbarna, aromás illatú, kesernyés növény. Néhány szál is elég ahhoz, hogy az ételt sárgára fesse.

A fűszer a virág bibéje, gyűjtése fáradságos, de termesztése sem egyszerű. Liliomszerű virágaiban bújik meg három sárgásnarancsszínű bibe. Mintegy 160 000 virágra van szükség egyetlen kilogrammhoz, így nem csoda, hogy a legdrágább fűszer. Már az „Ebers-féle” papirusztekercsek, a Biblia és az ősi indiai írások is említik. A föníciaiak kereskedtek vele, hosszú hajóútjaikon brit bányászokkal cserélték az értékes növényt elsősorban ólomra.

Marcus Aurelius római császár sáfrányos vízben fürdött, hogy bőre színe és ereje jobban magával ragadja a hölgyeket. A rómaiak és az arabok, majd később, a X. században a spanyolok is termesztették. Anglia a XIV. századtól foglalkozott ezzel, mivel pazarul jövedelmezett. Jelenleg Európa legnagyobb sáfránytermelője a közép-spanyolországi La Mancha és környéke.

Gyógyhatása jól ismert a vérnyomás csökkentésében, de vizelethajtó, gyulladásmérséklő is. Nagy mennyiségben ártalmas. A spanyolok zsírdús ételeiben a bőségesen használt sáfrány csökkenti a koleszterinszintet. Hallucinogén hatása miatt Kis-Ázsiában, Egyiptomban, Görögországban és Itáliában egykor az ópium pótlására szolgált. Feljegyezték, hogy Nagy Sándor hódító seregének katonái addig falták az édes sáfrányos piláfot, míg elment a kedvük a harctól, és mély, kába álomba merültek.

Régi, naponta használt fűszere a magyar konyhának. Mivel drága, ezért valódi sáfrány manapság alig található az ételekben, helyét a sáfrányos szeklice foglalja el, amelyet a növény virágából kicsipegetett szirmokból nyernek. A szeklice lángvörös, enyhe illatú, kesernyés ízű, és csaknem tökéletes helyettes, nem véletlenül nevezik pór- vagy parasztsáfránynak.

JAM