Vannak könyvek, amelyeket az ember nem „szívesen” olvas, hanem azért, mert elkerülhetetlen. Nikolaj Hovhanniszján jereváni történészprofesszor Az Örmény Genocídium című munkája a XX. század első népirtásának tényszerű, dokumentatív összefoglalójaként ilyen kötet, amelyet az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület azért jelentetett meg magyarul is, hogy mind a köztudatban, mind a Magyar Országgyűlés számára méltó helyre tétesse ezt a kilencvenkét évvel korábbi népirtást, és az utóbbival határozatban ítéltesse el az örmény nép ellen 1915 és 1922 között elkövetett gyalázatot.

A művelt magyarok zöme ma is lényegében talán csak Franz Werfel A Musza Dag negyven napja című világhírű regényéből ismeri a témát, s ha genocídiumról van szó, nekünk leginkább a mádéfalvi veszedelem jut eszünkbe Nyírő József könyve nyomán. Pedig a népirtás fogalma sajnos benne van a világtörténelemben, s még csak nem is a zsidó holokauszttal záródik le a népek közötti kapcsolatoknak ez a rettenetes címszava. Attól, hogy az ENSZ 1948-ban egyezményt fogadott el a genocídium bűntettének megelőzéséről és büntetéséről, az még nem szűnt meg; elég egy picit belenézni a XX. század második felétől eltelt időszak krónikájába.

A genocídium az a „megoldás”, amelynek során egyik szomszéd nép a másikkal nem csupán katonailag tűz össze, legyőzi azt, majd valamiféle békét kötnek, hanem amelyben cél a másik nép valamennyi tagjának teljes megsemmisítése, kiirtása, mert számukra azzal oldódik meg a „probléma”.

Az örménység szülőföldje, az Örmény-hegyvidék ősi kultúra bölcsője, de mind a földrajzi elhelyezkedése, mind ennek a kultúrának a mássága (1700 éves kereszténység) zavarólag hat egy másik nagykultúrájú népesség, az iszlámon felnőtt, soknemzetiségű Oszmán Birodalom számára – ezért van az, hogy a bibliai Ararát hegyén mindmáig osztozkodniuk kell örményeknek és törököknek. A sok évszázados harcok során a birodalmi nagypolitika kisebb-nagyobb területek behódoltatásával, azok lakosainak beolvasztásával vagy emigrációba űzetésével, idegenek betelepítésével próbált célt érni, mígnem az első világháború, amely lényegében a világ újrafelosztásáért folytatott nemzetközi erőpróba volt, alkalmasnak látszott a pánturkista terjeszkedés hívei számára, hogy az Armenocídiummal a maguk szempontjából pontot tegyenek az ügy végére. Ha mi nem is vettünk részt konkrétan mindebben, az Osztrák–Magyar Monarchia Németországgal és Törökországgal azonos oldalon állt az angol–francia–orosz érdekcsoporttal szemben.

Örmény árvák Mezopotámia sivatagjában, 1917

Amikor 1915-ben Törökország beszállt a háborúba, szinte abban a percben, válogatás nélkül, vilajetenként megkezdte az örmények törvénytelen, minden korábbi megállapodást felrúgó letartóztatását, kilakoltatását, kivégzését. Másfélmillió örmény életet, ha még a XIX. század végén megindult örményüldözéseket is beleszámoljuk, két és félmillió áldozatot jelentett a genocídium. Akik sok százezren el tudtak menekülni – az évszázadok során ezt is meg kellett tanulniuk –, szétrajzottak a világban. Az 1672-től ismert erdélyi diaszpórától Nyugat-Európán és Ázsián át Afrikáig, Amerikáig hűségesen beleolvadtak ugyan a befogadó nemzetek életébe, kultúrájába, de örménységüket nem feledve máig is ápolják gyökereiket, és felismerik egymást a világban. Az egytizednyi méretűre fogyott örmény anyaországban maradottak pedig máig is állni kényszerülnek a nem felhőtlen szomszédságok átkos örökségeit, hozadékait.

Az Armenocídiumot Törökország követte el, de máig is megkísérli elkendőzni, tagadni ezt, és bűnösei sem kerültek bíróság elé. Az örmény genocídiumot korántsem ismerte el még hivatalosan a világ számos állama, ezért is fontos, hogy eléjük tárják a dokumentumokat. Az Erdélyi Magyar Múzeum 10. számú köteteként 2007-ben megjelent könyv nehéz, nyomasztó olvasmány, még súlyosabb képélmény, de nem kerülhetjük el a szembenézést – már csak a velünk élő, magyarrá lett örményekkel való szolidaritásunk miatt sem.

(muzsay)