– A Magashegyi Underground az idén ünnepli fennállása tizedik évfordulóját. Milyen érzés visszaemlékezni a kezdetekre?

– A Magashegyi első pillanata a postafiókom egyik beérkező elektronikus leveléhez köthető, onnan indult minden. Máriusz írt. Ekkor kezdődött el a történet: életem első tudatos stúdióének-felvétele, ami konkrétan a Szeplős váll volt, a zenekarból a fiúkkal való találkozás, a közös munka, a gondolatok, az egymás elképzeléséhez való csiszolódás – mert hiszek abban, hogy tudatosan vagy tudattalanul formáljuk egymást –, a koncertek, azok a pillanatok, amikor nem volt más választásunk, csak oldódni a hirtelen jött sikerben. Elkészült a Szeplős váll, és az éppen akkor megújuló Petőfi Rádió elkezdte naponta többször játszani. Érkeztek a koncertfelkérések, de nekünk éppen csak három dalunk volt. Akkor, ott kezdtük komolyabban venni magunkat és a dalokat is. Konkrét álmaink nem voltak, csak annyi, hogy igényes és ne egy könnyen megfejthető, sablonos popzenét csináljunk, s hogy elmélyítsük a közös világunkat.

– Tíz év alatt a zenében rengeteg változás történt: a közönség – velük együtt a közízlés – és az előadók is átalakultak. Mindennek ellenére a Magashegyi Underground ma is ugyanazt az életérzést közvetíti, amit az indulásakor.

– Egyetértek, ez így van, a zene körforgása is a divathoz hasonlóan formálódik, amely saját magát inspirálja bizonyos korszellemekkel, kialakult egyenruhákkal, modellekkel. A zene is ilyen. A zenekarunk szerencsés, mert nyitott, befogadó közönségünk van, velünk tartanak. A „Magashegyi-életérzés” pedig a zenekar közös többszöröse. Ezek vagyunk mi együtt: Fodor Máriusz, Fűrész Gábor, Toldi Miklós, Szepesi Mátyás és Bocskor Bíborka.

– Hogyan kezeli a népszerűséget? Gondolom, nem csak a fellépések után kérnek autogramot a rajongók…

– Nem éreztem kényelmetlenséget ebből fakadóan az utóbbi időben. Van bennem egy természetes kíváncsiság azon túl, hogy tudom, egy vagyok a sok közül, ugyanazokkal a körökkel, öröm- és bánatfaktorokkal, mint a többiek. Szeretem az embereket, elfogadom, ha engem szeretnek, vagy a Magashegyit. Nem próbálok mást mutatni, mint ami vagyok – ezért nincs zavar a képben. Igyekszem nem állandóan ítélkezni, magamat javítgatni, inkább teret hagyok, hogy történjenek a dolgok.

– Most jelenik meg legújabb stúdióalbumuk, a Talált tenger, ami minden eddiginél több érzelemmel hívja kalandozásra a hallgatót.

– A lemezbemutató koncertet az Akváriumban tartottuk április másodikán, a fizikai formátum pedig június közepére várható – az Ellenfény című dalunkhoz klipet tervezünk. Annyira friss még az egész, hogy nagyon nehezemre esik beszélni róla, olyan, mintha megpróbálnám megfogalmazni azt a pillanatot, amit épp átélek. Mindenesetre nagy öröm, hogy a koncertek alatt a közönségünk már velünk énekli a dalokat, megnyugtató érzés, hogy mi elengedtük a kezüket, de valaki más már meg is fogta.

– A naptárjuk tele van, országszerte koncerteznek. Nem fáradtak?

– Eddig arra koncentráltunk, hogy elkészítsük a már említett lemezt. Ez bensőségesebb, inkább befelé forduló alkotási folyamat. A dalokat, saját magunkat és egymást bontogattuk, a fiúk hihetetlen figyelemmel és szakmai tudással dolgoztak a Talált tengeren. Nem vagyunk fáradtak, sőt: nagyon jó lesz a belső világjárás után újra felfedezni a spontán adás és befogadás kapcsolatát, nekünk ugyanis ezt jelentik a koncertek. Az idén még nagyon sok különleges dologra készülünk, a lemez megjelenése után lesz egy szimfonikus bemutató a Városmajorban, azután a Parkban tartandó szülinapi koncertre készülünk.

– Június 11-én ismét ellátogatnak hozzánk, a Hegyvidékre. A tavalyi koncertjükön nagyszerű volt a hangulat. Ezúttal milyen dalokkal készülnek?

– Igen, köszönjük szépen a meghívást és az ismételt bizalmat! Igyekszünk a tavalyinál is jobbat és többet adni a közönségnek.