Hogyan lett önből fotós?
- Amikor megszületett az első lányom, „könyörtelen” fényképezési kényszerem volt. Kaptam kölcsön egy Szmena kamerát és egy vakut. Egyszer megmutatták, mi mire való, s nosza, csináld! Alig vártam, hogy előhívják a filmet. Semmi nem volt a negatívon, üres filmet kaptam… Ma sem tudom, hogyan történt. A kudarcot nyomban a csodálkozás váltotta fel: ennyire bonyolult lenne a fényképezés? Nem fog ki rajtam! Izgatott a jó megoldás, bújtam a szakkönyveket. Fogtam apám öreg fényképezőgépét, vettem egy vakut. Elkezdtem otthon kísérletezni, még fekete-fehér laborom is volt. Akkoriban köztisztviselőként éltem az életem, de a fotózás teljesen lekötött. Nem hagyott nyugodni a lencsevégre kapható világ. Ezzel szerettem volna megkeresni a kenyerem. Volt az utcánkban egy fényképészmester, Mészáros László, elmentem hozzá, ő felkarolt, eleinte magával vitt, később egyedül jártam az országot. Megtanultam rendelésre, helyszínen fotózni. Jó iskola volt az esküvők, a kisbabák lefényképezése. Máig érvényes, amit tőle ellestem. 1992-t írtunk, amikor eldöntöttem, megpróbálom. Akik megnézték a fotóimat, azonnal nekem szegezték a kérdést: „Mondd, hogy csináltad?” Ami arra ösztönzött, hogy érdemes ezzel foglalkoznom, hagyjak fel a kétlaki élettel. Időközben a tárgy- és a reklámfotózással is megismerkedtem – fejest ugrottam a szakmába. Lassan gyűjtögetve vásároltam meg a stúdiófelszereléseket, lámpákat, vakukat, gépeket. Ugyanakkor dolgozott bennem a félelem, nem ismertem a piacot. A Bőrde Kft. megbízásából megjelent az első, egész oldalas reklámfotóm, ezért köszönettel tartozom nekik, mivel ők indítottak el az alkalmazott fotográfusok „rögös útján”. Egy táskát ábrázolt a kép a Kereskedő Magazinban, más felfogásban: deres zúzmara lepte a retikült, egy csokor hóvirág társaságában. A zúzmarás táskacsaton látható márkajel hívta fel a szemlélő figyelmét arra, mit is lát igazából. Ettől lett reklám, s nem tárgyfotó. Innen kezdve folyamatosan dolgoztam a cégnek. Üzletkötők jelentkeztek, ajánlatokat tettek, beindult a vállalkozás.

Az ételfotózás hogyan jött a képbe?
– Éppen tíz éve, hogy egy műanyag edényeket gyártó és forgalmazó cég szakácskönyvet szándékozott készíteni. Megismertem Hargitai György mesterszakácsot, aki akkoriban a Mai Magyar Konyhamagazin főmunkatársaként állt kapcsolatban ezzel a céggel. Azóta együtt mintegy tizenkét-tizennégy könyvet hoztunk létre. Neki köszönhetően bekerültem a gasztronómia világába. Nem váltam meg az épületfotózástól sem: alapító tagja voltam a Házépítés Magazinnak. Az ételfotózás külön világ. Szeretem az új kihívásokat, ahány fogás, annyi impresszió. Lényeges, hogy tetsszen, ínycsiklandó legyen. Más egy pohár pezsgő délben, mint intim esti fényben. Sokat segítenek a megvilágítások, hogy hová esnek a fények. Egy süteményből kibújó mazsolán a ragyogás beindítja a szemlélő étvágyát. Jó pap módjára mai napig tanulom a szakmát. Most, a digitális technika korában már nincs elrontott kép, számítógépen azonnal visszanézhető és korrigálható a kompozíció, a világítás. Csak egyet nem mutat meg: azt a ragyogást a mazsolán, amit csak az vesz észre, akinek szeme van hozzá… Ugyanakkor a digitális igényekkel egyre hiányosabb lehet a fotós szakmai tudása, mivel zömmel automatikusak a folyamatok. El kellene jutnunk oda, hogy a szolgáltatás minősége kerüljön előtérbe, s ne az ára. Nagy hátrány, hogy nincs érdekképviseletünk, amely – összetoborozva az alkalmazott fotográfusokat – hozzávetőlegesen azonos összegért ajánlaná a képeinket a megrendelőknek. A színvonal döntené el a kelendőséget.

Példakép?
– Patyi Árpád az etalon a kezdetektől. Olyan szinten megkomponált és világított képei vannak, főleg a gasztronómiában, amit még ellesni is művészet, nemhogy felülmúlni. Önálló kiállításom nem volt. Ma már nincs is kellő időm egy igényes tárlat összeállítására, a munkámból kell megélnem. Ráadásul nem vagyok a Fotóművész Szövetség vagy a Kamara tagja sem. Lehettem volna korábban, de sem a negyven színes nagyítás, sem a több tízezer forintos befizetés, finoman szólva, nem állt a rendelkezésemre akkoriban.

„Témalesen” a jó baráttal, Hajdu Zoltán természetfotóssal

A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény miképpen része a munkájának?
– Gyerekkori barátomnak, a jeles természetfotós Hajdu Zoltánnak köszönhetem ezt a nagyon kedvemre való munkát. Sokat dolgozom oda, különféle kiállítások szórólapjaitól a meghívókon át a reklámmolinó-készítésig. A Virányosi Közösségi Házban tartottam egy előadást a reklámfotózásról, azóta folyamatos a kapcsolatunk. Az újjáépített Erzsébet-kilátó megnyitására készült tablóimmal igyekeztem méltó népszerűsítője lenni az eseménynek. Szép munka volt, tartalmas emlék a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár XII. kerületről szóló kiállítása, amelyre archív képeket és grafi kai anyagokat állítottam össze. Közben beleástam magam a nyomdászati és fotografikába, mivel előfordult, hogy az elkészült kiadványoknál a grafikusok – mentve hibájukat – a fotósra mutogattak. Nekiláttam képet szerkeszteni, kiadványt öszszeállítani, nyomdai munkákat enedzselni, autodidakta módon. 

Tudja-e követni a szakma fejlődését itthon és külföldön?
– Jóval könnyebben, mint tíz évvel ezelőtt. Elsősorban a konkurenciát figyelem. Mint ételfotós „vigyázó szememet” a külföldi lapokra vetem, de a hazai igényeken és a megrendelő elvárásain van a hangsúly. Rendelkezésemre áll az internet gazdag, bár kétségtelenül válogatás nélküli világa is. 

Úgy hallottam, tősgyökeres budai.
– Valóban, nem messze lakom, a Szilágyi Erzsébet fasorban. Ott születtem, a Marczibányi térre jártam iskolába. Nem nagyon tudom elképzelni az életem a Duna másik oldalán. Érzelmileg feltöltődöm, ha kinézek az ablakon, látom az elburjánzó kert fáit, bokrait az év minden szakában. Hatalmas levegőt veszek a csípős hidegben, pillanatok alatt lehűlök a nyári lombok alatt. Szabad vagyok. Mégis közel van minden, a bolttól a helytörténeti gyűjteményig, a stúdiótól az otthonomig. eleillik abba a miliőbe, ahol, ahogyan élek. Jöhetnek a kihívások!

Járay M.